Jean-Paul Sartre

Miért írunk?

(Részletek)

A művészi alkotásnak kétségkívül fontos indítéka az az igény, hogy a világ számára lényegeseknek érezzük magunkat. Megragadom a mezők, a tenger egy bizonyos aspektusát, megragadom egy arc hangulatát: ha mindezt vászonra viszem, írásban rögzítem, sűrítve az összefüggéseket, rendet teremtve ott, ahol rendnek nyoma sem volt, s rákényszerítve a szellem egységét a dolgok sokféleségére - akkor tudatában vagyok általam való teremtésüknek, azaz lényegesnek tartom magamat az alkotásom számára. Am ezúttal a megalkotott tárgy siklik ki a kezemből; nem "tárhatok fel" és teremthetek egyszerre. A teremtmény lényegtelenné válik az alkotó tevékenységhez viszonyítva. A létrehozott tárgy, még ha döntőnek és véglegesnek tűnik is mások számára, számunkra sohasem az: bármikor módosíthatunk rajta egy-egy vonást, árnyalatot vagy szót; vagyis sohasem kényszeríti ránk magát. Egy festőnövendék kérdezte mesterétől: "Mikor mondhatom képemet késznek?" A mester így válaszolt: "Ha meglepődsz a láttán, s így szólsz magadban: Én csináltam ezt?"
Vagyis sohasem. Mert ez azt jelentené, hogy képes a mások szemével nézni a saját művét, s "feltárni" azt, amit ő alkotott. Ámde magától értetődik, hogy annál kevésbé tudatos bennünk a létrehozott dolog, minél tudatosabb az alkotó tevékenységünk. Ha egy cserépedényt vagy gerendát készítünk a hagyomány szentesítette módon, a megszokott szerszámokkal, akkor kezünket a híres heideggeri "das Man" mozgatja. Ez esetben az eredmény eléggé idegennek tűnhet föl ahhoz, hogy megtartsa szemünkben objektivitását. De ha mi magunk alakítjuk ki az alkotás szabályait, mércéjét és ismertető jegyeit, és ha alkotó lendületünk a szív legmélyéből fakad, akkor művünkben csakis önmagunkat találjuk meg: mi hoztuk a törvényeket, amelyek alapján megítéljük: a mi múltunkat, a mi szerelmünket; a mi vidámságunkat ismerjük fel benne; s ha nézzük anélkül, hogy hozzányúlnánk, sohasem kapjuk tőle ezt a vidámságot vagy szerelmet, ellenkezőleg: mi helyezzük belé; a vásznon vagy az írópapíron kapott eredményt sohasem érezzük objektívnek, ahhoz túlságosan is jól ismerjük az eljárásokat, amelyeknek gyümölcse. Csak az eljárások mindig is a szubjektív találékonyságból fakadnak: mi magunk vagyunk ezek, a mi ihletünk, a mi ötletünk van bennük, és ha felfogni próbáljuk művünket, akkor újra megalkotjuk, vagyis gondolatban megismételjük az azt létrehozó műveletet, s annak minden aspektusát eredménynek fogjuk fel. Így tehát az érzékelés során a tárgy lényegesnek, a szubjektum nemlényegesnek bizonyul; ez utóbbi az alkotásban keresi és találja is meg a lényegességet, ekkor viszont a tárgy válik lényegtelenné…
…Minthogy az alkotás csak az olvasásban teljesülhet ki, minthogy a művész másokra kénytelen bízni a befejezését mindannak, amit ő elkezdett, s minthogy egyedül az olvasó tudatán keresztül érezheti magát lényegesnek a műve számára - minden irodalmi mű felhívás. Írni annyit tesz, mint felhívni az olvasót, hogy változtassa objektív egzisztenciává azt a "feltárást", amelyet a nyelv révén elkezdtem. S ha megkérdeznék, mire hív fel az író, egyszerű a válaszom. A könyvben sohasem találhatunk elégséges magyarázatot az esztétikai tárgy megjelenésére, csak sürgetést e tárgy létrehozására, továbbá az író szellemében sem bukkanhatunk ilyenre, hiszen énje, amelyből nem léphet ki, nem indokolhatja az objektívlétbe való átmenetet - ezért aztán a művészi alkotás megjelenése olyan új esemény, amely nem magyarázható semmilyen megelőző adattal. És mivel ez az irányított alkotás abszolút kezdet, tehát az olvasó szabadsága viszi végbe, méghozzá azáltal, amiben ez a szabadság a legtisztább. Így hát az író az olvasó szabadságához folyamodik, hogy működjék közre művének megalkotásában. Erre kétségkívül azt mondhatják, hogy minden szerszám a szabadságunkhoz fordul, hiszen egy lehetséges cselekvéshez szolgál eszközül, s ennyiben a műalkotás sem különbözik tőle. S igaz is, hogy a szerszám egy művelet megmerevedett vázlata. Ám a feltételes imperativus szintjén marad: egy kalapáccsal ládát szögelhetek, és agyonverhetem a szomszédomat. Önmagában tekintve nem hívja fel semmire a szabadságomat, nem állít szembe vele, inkább szolgálni akarja azzal, hogy hagyományos műveletek szabályos egymásutánjával helyettesíti az eszközök szabad kitalálását. A könyv nem szolgálja a szabadságomat: igényli. Valójában az egyén szabadsága mint olyan nem környékezhető meg kényszerrel, bűvöléssel vagy könyörgéssel. Egyetlen módszer vezet csak célhoz: ha előbb elismerjük a szabadságot, aztán bízunk benne, végül saját nevében, vagyis az iránta érzett bizalom nevében tettet kívánunk tőle. A könyv tehát, a szerszámtól eltérően, nem valamilyen cél elérésére szolgáló eszköz, hanem ő ajánlja magát az olvasó szabadságának céljául. A "cél nélküli célszerűség" kanti formuláját teljesen alkalmatlannak tartom a művészi alkotás megjelölésére. Ez ugyanis azt jelenti valójában, hogy az esztétikai tárgy a célszerűségnek csak látszatával bír, s a képzelet szabad és szabályozott működésének ösztönzésére szorítkozik. Vagyis feledésbe meríti azt a körülményt, hogy a néző képzeletének nemcsak szabályozó, hanem alkotó funkciója is van; egyáltalán nem csapong, hanem arra hivatott, hogy a művész nyomdokain túllépve újra konstruálja a szép tárgyat. A képzelet nem élvezheti magát - s ebben nem különbözik a szellem többi funkciójától; mindig kívül van, mindig valamilyen feladatot hajt végre. Akkor beszélhetnénk "cél nélküli célszerűségről", ha egy tárgy olyan szabályos elrendezettséget mutatna, hogy önkéntelenül is hajlandók lennénk célt tulajdonítani neki, még ha erre nincs is jogcímünk. A szépet ily módon definiálva, a művészi szépet azonosíthatnánk a természeti széppel - Kantnak épp ez a célja -, hisz például a virág oly arányos, oly harmonikus színekkel, oly szabályos vonásokkal ékes, hogy az ember hajlamos mindeme tulajdonságokat a finalitás alapján magyarázni, és egy ismeretlen célra irányulóknak tekinteni. De éppen itt a tévedés: a természeti szép semmiben sem hasonlítható össze a művészi széppel. A műalkotásnak nincs célja, ebben egyetértünk Kanttal. Viszont ő maga cél. A kanti megfogalmazás nem számol azzal a felhívással, amely minden egyes képben; szoborban, könyvben visszhangzik. Kant azt hiszi, hogy a mű előbb ténylegesen létezik, s csak azután látja az ember. Holott csak annyiban létezik, amennyiben nézik; kezdetben tiszta felhívás, a létezésre irányuló tiszta igény. Egyáltalán nem olyan eszköz, amelynek létezése nyilvánvaló, célja pedig meghatározatlan; végrehajtandó feladat, s eleve a kategórikus imperativus szintjén mozog. Bárki megteheti, hogy egy könyvet az asztalon hagy. De mihelyt kinyitja, felelősséget vállal. Mert a szabadság próbája nem a szubjektív szabad játéka, hanem egy imperativus-követelte alkotó cselekvés. Ezt az abszolút célt, ezt a transzcendens és egyben elfogadott imperativust, melyet maga a szabadság magáénak vállal, nevezzük értéknek. A műalkotás azért érték, mert felhívás.
Ha felhívom az olvasómat, hogy fejezze be az általam kezdett vállalkozást, akkor magától értődőleg tiszta szabadságnak, tiszta alkotóerőnek, feltétel nélküli aktivitásnak tekintem őt; semmiképpen sem folyamodhatom a passzivitásához, vagyis nem próbálhatom érzelmileg érinteni, eleve felkelteni benne a félelem, a vágy vagy a harag érzését. Persze akad szerző, aki kizárólag erre törekszik, mert hiszen ezek az érzések előre láthatók és irányíthatók, ő pedig rendelkezik a felkeltésükhöz szükséges bevált és biztos eszközökkel. Igaz, ezt a szemére is hányják, mint Euripidésznek felrótták az ókorban, hogy gyermekeket vitt a színpadra. A szenvedélyben a szabadság elidegenedett; hirtelen résztevékenységbe keveredve szem elől téveszti feladatát: az abszolút cél létrehozását. S a könyv nem lesz egyéb, mint a gyűlölet vagy a vágy ébrentartója. Az író ne akarjon megrendíteni, különben ellentmondásba kerül önmagával; ha követelni akar, akkor csak a megoldandó feladatot jelölheti meg. A puszta bemutatás ezért a műalkotás lényeges sajátossága: az olvasónak bizonyos esztétikai távlatra van szüksége…
…Az író tehát azért ír, hogy az olvasók szabadságához forduljon; arra kéri ezt a szabadságot, hogy tegye létezővé a művét. De ezzel nem elégszik meg: még azt is kívánja, hogy viszonozzák a bizalmat, melyben részesítette őket, és hogy ismerjék el az ő alkotó szabadságát, s válaszolva az ő felhívására, maguk is igényeljék. Itt jelenik meg az olvasás másik dialektikusan paradox tulajdonsága: minél inkább éljük saját szabadságunkat, annál inkább elismerjük a másikét; minél többet kíván a másik mitőlünk, annál többet követelünk tőle mi is…
…A mű sohasem korlátozódik a lefestett, megmintázott vagy elmondott tárgyra. Ahogy a dolgokat csak a világ háttere előtt észleljük, ugyanúgy a művészet által ábrázolt tárgyak is a világegyetem háttere előtt jelennek meg.
Fabrice kalandjainak háttere az 1820-as Itália, meg Ausztria és Franciaország, a csillagos ég, melyet Blanés abbé kutat, s végül az egész föld. Mikor a művész egy rétet vagy egy csokor virágot fest, képei ablakot nyitnak az egész világra; a búzatáblákba vesző vörös úton messze jutunk, túl azon, amit Van Gogh vászonra vetett, teás mezők között, más ég alatt, egészen egy tengerbe ömlő folyóig; és a földet, mely a mezők és a célszerűség létét hordozza, így meghosszabbítjuk a végtelenségig, a világ túlsó sarkáig. Az alkotó aktus tehát a világ teljes visszaszerzésére tör azokon a tárgyakon keresztül, amelyeket létrehoz vagy reprodukál. Minden kép, minden könyv a lét totalitását szerzi vissza, s nyújtja át a néző szabadságának. Mert éppen ez a művészet végső célja: visszanyerni ezt a világot, olyannak láttatva, amilyen, de mintha forrása az emberi szabadság volna. Minthogy azonban a művész alkotása csak a néző szemében nyer objektív realitást, a világnak ezt a visszanyerését a látvány - és rajátlagosan az olvasás - szertartása szentesíti. Inkább tudunk most már válaszolni az imént feltett kérdésre: az író azt válaszolja, hogy a többi ember szabadságához folyamodjék, hogy - követeléseik kölcsönös feltételezettsége révén - közösen nyerjék vissza a lét totalitását, és az emberiséget újra egyesítsék a világegyetemmel.
Ha mármost tovább akarunk lépni, gondoljunk arra, hogy az író, mint minden más művész, igyekszik olvasóit abban az érzésben részeltetni, amelyet rendszerint esztétikai gyönyörűségnek neveznek, de amelyet én a magam részéről szívesebben mondanék esztétikai örömnek. Ha ez az érzés felbukkan, az annak jele, hogy a mű kiteljesedett. Vegyük hát szemügyre, a fenti megállapítások fényében. Ez az öröm, melyben az alkotónak munka közben nem lehet része, valójában egységet alkot a néző - jelen esetben az olvasó - esztétikai tudatával. Persze ez bonyolult érzés; összetevői egymást tételezik fel és szétválaszthatatlanok. Egységet alkot először is egy transzcendens és abszolút cél felismerésével, mely egy pillanatra felfüggeszti a céleszközök és eszközcélok utilitárius áradását, azaz a felhívással vagy - ami ugyanaz -értékkel. Ennek az értéknek pozicionális tudata szükségképpen együtt jár szabadságom nem-pozicionális tudatával, mert a szabadság mindig valamilyen transzcendens követelés által nyilatkozik meg önmaga előtt. A szabadság önmaga által való felismerést öröm, de a nem-thetikus tudat e konstrukciója magában foglal egy másikat: minthogy az olvasás valójában alkotás, szabadságom nemcsak úgy jelenik meg önmagának, mint tiszta autonómia, hanem úgy is, mint alkotó tevékenység, vagyis nem csupán törvényt ad önmagának, hanem egyúttal a tárgy alkotójaként ragadja meg magát. Ezen a szinten jelenik meg a kifejezetten esztétikai jelenség, vagyis az olyan alkotás, mely során a megalkotott tárgy létrehozójának mint tárgy adott; ez az egyedüli eset, amikor az alkotó élvezi az általa teremtett tárgyat. Az élvezés szóból, mely alkalmasan jelöli az olvasott mű pozicionális tudatát, eléggé kiderül, hogy az esztétikai öröm egyik lényeges struktúrájával állunk szemben. Ez a pozicionális élvezet annak nem-pozicionális tudatával jár együtt, hogy lényegesek vagyunk egy lényegesként megragadott tárgyhoz viszonyítva; az esztétikai tudatnak ezt az aspektusát biztonságérzetnek nevezem - ez hatja át fenséges nyugalommal a legerősebb esztétikai érzelmeket is; ez a biztonságérzet a szubjektivitás és az objektivitás szigorú harmóniájának megállapításából ered. Másrészt, lévén az esztétikai tárgy a képzeletbelin át célbavett világ, az esztétikai öröm azzal a pozicionális tudattal párosul, hogy a világ érték, vagyis az emberi szabadságra háruló feladat. Ezt nevezem az emberi projektum esztétikai módosulásának, mivel a világ rendszerint úgy jelenik meg, mint a szituációm horizontja, mint a minket önmagunktól elválasztó végtelen távolság, mint az adott szintetikus totalitása, mint az akadályok és eszközök differenciálatlan együttese - de sohasem úgy, mint a szabadságunkkal szemben támasztott követelés. így az esztétikai öröm ezen a fokon annak tudatosulásából fakad, hogy az adottat paranccsá, a tényt értékké átalakítva visszanyerem és bensőiesítem a par excellence nemént: a világ az én feladatom, vagyis szabadságom lényegi és szabadon elfogadott funkciója éppen az, hogy feltétel nélküli mozgásban létté változtatja az egyedüli és abszolút tárgyat, a világegyetemet. És hármadszor. a fenti struktúrák megállapodást foglalnak magukba az emberi szabadságok között, mert egyrészt az olvasás bizalmat jelentő és követelést támasztó elismerése az írószabadságának, másrészt az esztétikai gyönyörűség, minthogy az érték formájában érezzük, abszolút követelést tartalmaz másokkal szemben - nevezetesen azt, hogy minden ember mint szabadság ugyanazt a könyvet olvasva ugyanazt az élvezetet érezze. Ily módon az egész emberiség jelen van a maga legmagasabb fokú szabadságával, s létében fenntart egy világot, amely egyszerre az ő világa és "külső" világ. Az esztétikai örömben a pozicionális tudat a totalitásában vett világ képzelet-tudatával egyenlő; ez a világ lét és létkövetelmény egyszerre, teljesen a miénk és teljesen idegen, s annál inkább a miénk, minél idegenebb. A nem pozicionális tudat valóságosan átfogja az emberi szabadságok harmonikus teljességét, amennyiben az egy egyetemes bizalom és követelés tárgya.
Írni tehát annyi, mint "felfedni" a világot, és ugyanakkor: feladatul tűzni az olvasó nemeslelkűsége elé. Vagyis az írás révén mások tudatához folyamodunk, hogy Lényegesnek fogadtassuk el magunkat a lét totalitása számára, s közbeiktatott személyek által éljük át ezt az eszszencialitást. De minthogy másrészt a reális világ csak a cselekvésnek tárul fel, és minthogy csak úgy érezhetjük benne otthon magunkat, ha megváltoztatása végett túlhaladjuk, a regényíró univerzuma elvesztené mélységét, ha nem a transztendálására irányuló mozgás közben fedeznők fel. Sokszor megjegyezték már, hogy az elbeszélésbeli tárgy nem a leírások számától és hosszúságától nyeri léte sűrűségét, hanem attól, hogy milyen bonyolult kapcsolatok fűzik a különböző szereplőkhöz; annál reálisabbnak látszik, minél többször kézbeveszik-lerakják a szereplők, vagyis saját céljaik felé törekedve minél gyakrabban meghaladják őket. Ez a helyzet a regény világával, azaz a dolgok és emberek összességével is: csak akkor lesz maximális sűrűségű, ha a felfedés-alkotás, amelynek során az olvasó felfedezi ezt a világot, egyben a cselekvésre való képzeletbeli elkötelezés is; más szóval, minél inkább meg akarjuk változtatni, annál élőbb lesz ez a világ. A realizmus akkor tévedett, amikor azt hitte, hogy a való a szemlélődésnek tárul fel, következésképp pártatlan képet lehet festeni róla. Ez eleve lehetetlen, hisz maga az észlelés is részrehajló, minthogy már a megnevezés is módosítja a tárgyat. Az író, aki lényeges akar lenni a világegyetem számára, akarhat-e lényeges lenni a világ igazságtalanságai számára is? Pedig akarnia kell; ám annak elfogadásáról, hogy igazságtalanságokat teremt, csak olyan mozgásban lehet szó, amelyik ez igazságtalanságokat meghaladva megszüntetésükre irányul. Ha én mint olvasó létrehozok és létben tartok egy igazságtalan világot, nem tehetem, hogy ne legyek felelős érte. S a szerző minden művészete arra való, hogy kényszerítsen megalkotni azt, amit ő leleplez, vagyis hogy kompromittáljon engem. Mi ketten viseljük a felelősséget az egész világegyetemért. Mivel pedig ezt az univerzumot a mi kettőnk szabadsága tartja fenn együttes erővel, és mivel az író a világot az én közvetítésemmel próbálta beolvasztani az emberibe, szükséges, hogy ez a világ valóban önmagában jelenjék meg, a maga legmélyebb anyagában, olyan szabadságtól át- meg áthatottan és támogatottan, amelyik az emberi szabadságot tűzte ki céljául. Szükséges továbbá, hogy ha nem alkotja is a célok világát, mint kellene, legalább egy efelé vezető lépcsőfok legyen, egyszóval hogy jövő legyen, s az emberek ne rájuk nehezedő súlyos tömegnek tekintsék és láttassák, hanem a célok világa felé mutató túlhaladásnak. A művet, bármily rosszindulatú és kétségbeesett is az általa festett emberiség, hassa át a nemeslelkűség szelleme. Régen rossz, ha ez a nemeslelkűség épületes szónoklatok és erényes szereplők jóvoltából jut kifejezésre: még előre megfontoltnak sem szabad lennie. Különben is való igaz, hogy jó érzelmekből nem születnek jó könyvek. E nemeslelkűségnek kell alkotnia a könyv szövetét, azt a matériát, melyből az embereket és dolgokat szabták: bármiről szól is, mindenütt érződjék benne egyfajta könnyedség, mely arra emlékeztet, hogy a mű sohasem természetszerűleg adott valami, hanem követelés és adomány. Ha ezt a világot igazságtalanságaival együtt tárják elém, nem azért teszik, hogy hidegen szemléljem ezeket az igazságtalanságokat, hanem hogy felháborodva megelevenítsem, igazságtalan természetükkel együtt felfedjem és megalkossam, egyszóval felszámolandó visszaéléseknek tekintsem őket. Így az író világa csakis az olvasó vizsgálódásának, csodálatának, felháborodásának tárul fel teljes mélységében; a nagylelkű szeretet fenntartás, a nagylelkű felháborodás megváltoztatás, a nagylelkű csodálat utánzás akarása; s bár az irodalom és az erkölcs két teljesen különböző dolog, az esztétikai imperativus mélyén megleljük az erkölcsi imperativust. Minthogy ugyanis az író magának az írásnak a ténye révén elismeri olvasói szabadságát, az olvasó pedig a könyv kinyitásának tényével elismeri az író szabadságát - a műalkotás, bármelyik oldaláról közelítjük is meg, az emberek szabadságába vetett bizalom aktusa. Az olvasók az íróval együtt csak azért ismerik el ezt a szabadságot, hogy követeljék megnyilvánulását; a művet tehát úgy határozhatjuk meg, mint a világ képzeletbeli bemutatását, amennyiben ez az emberi szabadságot igényli. Amiből először is az következik, hogy nincs fekete irodalom, mert bármilyen sötét színekkel festi is a világot a szerző, azért teszi, hogy a szabad emberek e világ előtt érezzék át szabadságukat. Éppen ezért csak jó vagy rossz regény van. A rossz regény hízelegve próbál tetszeni; a jó regény követelés és hitvallás. Legfőképpen pedig az írót, midőn a világot azok elé a szabadságok elé tárja, amelyekkel összhangot keres, csakis az a szempont vezérelheti, hogy a világot egyre inkább át kell itatni a szabadsággal.

- vissza -