XXVII. - XX. századi egyetemes művészet


Általános jellemzés - a modern építészet előtörténete

A modern építészet legfőbb jellemzője a rendeltetés gondos elemzésén alapuló, az anyag tulajdonságainak és a szerkezet követelményeinek megfelelő funkcionális alakítás.
Ez az elv nem előzmények nélkül, hirtelen jelent meg. Kezdetei a XIX. század húszas éveire visszanyúlnak. Már a klasszicizmus nagy mestere, Schinkel is tervezett "modern" épületet. 1826-ban egy angliai utazás során figyelt fel arra, hogy bizonyos szempontból az ipartelepek, a sivár gyárépületek sem visszataszítóak. Megvan bennük a rendeltetésnek ésszerűen megfelelő forma szépsége.
Hazatérve ebben a szellemben tervezett Berlinben egy áruházai, falazott pillérvázzal, a szerkezetet őszintén megmutató, egyszerű homlokzattal. A terv nem valósult meg, mégis érdemes számon tartani, mert az új szemlélet korai jelentkezésének értékes dokumentuma.
A romantikában is találkozunk hasonló kísérlettel. A romantika egyik mozgató ereje a természethez való visszatérés vágya. A civilizáció embert károsító ártalmaival szemben az orvoslást a természetes élet egyszerűségében keresték. Az angol iparművészeti mozgalom vezéralakjává lett William Morris is kimenekült a városból. Építész barátjával, Philipp Webb-bel London közelében építtetett magának lakóházat. Ez a szándékosan "stílus nélküli", vakolatlan téglaépület, a Vörös ház (1859) a modern építészet első hírnöke; az alaprajz szervezésében, a használathoz igazodó szabad térfűzésben, a kötetlen alakításban és a formálás egyszerűségében olyan megoldást eredményezett, amely a kort évtizedekkel megelőzve már a XX. századra utal.

A romantika szórványos kísérletei után a modern építészet felé vezető úton a következő jelentős lépést a szecesszió tette meg. Az állandóvá merevült formaszabályok kötelékeitől szabadította meg az építészetet. Az anyaghasználat, a szerkezetek terén lényegesen újat nem hozott. A formálás szabadságával inkább az alaprajz, a térkapcsolatok funkcionális szervezésére adott lehetőséget. Ez azonban az olyan mestereknek, mint pl. Wagner, a szerkezethez hű alakítás lehetőségét is felkínálta. Ezen a téren az amerikai szecesszió jutott a legmesszebbre. Ott alakult ki a Chicagói iskolának nevezett építészcsoport, amelynek tagjai a fém vázszerkezet alkalmazásában értek el kimagasló eredményeket.

A Chicagói iskola legjelentősebb mestere, Louis Sullivan (1856-1924) már eljutott odáig, hogy a szerkezetből kiadódó formát mutatta meg. Egyik főműve, a chicagói Carson, Pirie és Scott áruház acélvázas, 12 szintes épület. Homlokzatain alig található díszítő többletforma. A sík felületeket a mellvéddel megemelt födémsávok és a pillérek világosan kirajzolódó derékszögű hálózata osztja. A szecessziós formák annyira visszafogottan jelentkeznek - a nyílások keretezésénél, a bejárat kovácsoltvas díszén és az épülettömb sarkának íves kiképzésén -, hogy az összképben a szerepük szinte elhanyagolhatóan csekély.
Sullivan alapelve szerint "a forma követi a funkciót", ezen a korai modern épületen példamutató teljességgel valósult meg.
A szecessziónak ezek a "stílus nélküli", a szecessziós formálást tagadó megnyilvánulásai szükségszerűen következtek a stílus belső ellentmondásosságából. A szecesszió a modernség jegyében indított harcot az elavult, a régimódi ellen.
Jelszavát tömören fogalmazza meg a bécsi Sezession pavilonján a homlokzat felirata: "A kornak a saját művészetét, a művészetnek a szabadságát". A forradalmi megújhodást azonban az iparral, a technikai fejlődéssel szemben, egyedi tárgyak alakításával, a kézművességhez való visszatéréssel próbálta valóra váltani. S jóllehet ez erkölcsi szempontból indokolt volt, hiszen a feladatot egészében átlátó, értelmes alkotómunka örömét akarta az embernek visszaadni, haladásellenes volta miatt sokáig fenntartani nem lehetett.
A stílus eredeti célkitűzésétől elfordulva az előbbretekintő mesterek hamarosan új utakra tértek. Ezt példázza többek között az osztrák építészetben Wagner, Amerikában Sullivan, Franciaországban pedig Perret munkássága.

Auguste Perret (1874-1954) nevéhez fűződik a XX. század egyik legfontosabb építőanyagának, a vasbetonnak első építészeti alkalmazása.
Vasalt betont már előbb is használtak, de csak ipari vagy mérnöki létesítményeknél (silóknál, néhány hídnál, kikötői építményeknél). Perret ismerte fel az új anyag kedvező tulajdonságait, s 1903-ban vasbeton vázzal épített Párizsban a rue Franklin 25. sz. alatt egy hatemeletes lakóházat. A kitöltő falak felületdísze szecessziós, de azokat a takaratlanul megmutatott vasbeton szerkezeti váz foglalja keretbe.
1907-ben a gyárosokat, kereskedőket, művészeket, építészeket és iparművészeket egyesítő Deutscher Werkbund szövetkezés fő célja az volt, hogy az új művészet formatörekvéseit és az ipar, a korszerű technika lehetőségeit egyesítve jó minőségű, az egyedi formálás művészi szintjén alakított, de gépi munkával sorozatban termelt használati tárgyak előállítását segítse.

A Werkbund elveit következetesen kifejtő Hermann Muthesius (1861-1927) azt hangoztatta, hogy egy stílust nem lehet előre elhatározott szándékkal megteremteni. A stílus önmagától alakul: az emberi alkotómunka minden területét felölelő, értelmes és helyes tevékenység eredménye. Csak az lehet modern mondta - ami célszerű, tárgyilagos, a használat követelményeinek pontosan megfelel, s formája az anyag sajátosságait tiszteletben tartó szerkezet ésszerű rendjéből következik.
Az új felfogás nagyhatású képviselője s a Werkbund egyik alapítója Peter Behrens (1868-1940). A század első éveiben a darmstadti művészkolónia tagja volt. 1906-ban - szinte jelképes tettként - egy nagy iparvállalathoz szegődött formatervezőnek. A vállalat megbízásából építette 1909-ben a berlini Turbinagyár szerelőcsarnokát.
Ez a 23 m fesztávú, acélvázas csarnok az első művészi igényességgel megtervezett ipari épület.
A szerkezet nyílt megmutatásában Behrens kissé még óvatos volt, engedett az építettséghez társuló hagyományos elképzelésnek. A sarkokra tömör hatású, súlyos faltesteket állított. Az acélpillérek csak a hosszoldalon jelennek meg, ott azonban takaratlanul, a szerkezetből kiadódó forma őszinteségével. Az acél mellett a másik, az épület jellegét döntően meghatározó anyag az üveg. A pillérközöket a lábazati sáv fölött a teljes felületen üvegfal tölti ki: a semlegességig egyöntetű, szigorú osztásában csak a célszerűség józan szempontja érvényesül.

Behrens berlini irodájában dolgozott s a Turbinagyár tervezésében is részt vett az a fiatal építész, Walter Gropius (1883-1969), aki első önálló munkájával a modern építészet fejlődésében új szakaszt nyitott. Ez a korfordulót jelölő alkotás a Berlin közelében (Alfeld an der Leine) fekvő cipőgyár, a Fagus Művek háromszintes műhelyépülete (1911).
Az üvegfalakkal határolt, vasbeton-vázas épületben az anyagok és a szerkezet új szellemű alkalmazása volt forradalmian merész. Gropius különválasztotta egymástól a teherhordó és a térhatároló szerkezetet. A vasbeton váz pilléreire kívülről rögzítette rá az üvegfalat úgy, hogy a sarkokon - tiszta élben összemetsződve - csak az üvegfelületek találkoznak. Ezzel az áttetszően könnyed hatású, mégis a valóságban gyökerező, konstruktív megoldással olyan példát mutatott, amely az építészet előtt a térszervezés merőben új lehetőségeit tárta fel.
Századunk első két évtizedében a képzőművészet is nagy horderejű változások sorozatán ment át. Franciaországban a Henri Matisse körül csoportosult fauve-ok ("vadak") a színek térhatást keltő tulajdonságait kutatták. Lemondtak a perspektíva alkalmazásáról. A képfelületen kiterülő, kétdimenziós tiszta színfoltokra bízták, hogy együttes hatásuk a nézőben a térbeliség élményét váltsa ki. Németországban ezzel párhuzamosan bontakozott ki az expresszionizmus.

Román blúz Henri Matisse: Román blúz, 1940. A festő egyik leghíresebb vászna. A végletekig fokozza rajta az erőteljes színkontrasztot és a színeket határoló vonalak leegyszerűsítését.

Aranyhalak Henri Matisse: Aranyhalak

Drezdában négy fiatal építészhallgató alakította meg a "Híd" csoportot. Hitük szerint a művészet elsődleges feladata a véleményt, állásfoglalást tükröző érzelmek közvetlen kifejezése (az expresszió). Ehhez az eredeti hivatásához akarták a festészetet visszavezetni.
A német expresszionizmus később szerveződő müncheni csoportja, a "Kék lovas" csoport szintén azt tűzte célul maga elé, hogy megtisztítsa a művészetet a hozzá nem tartozó, járulékos elemektől. Paul Klee a gyermekrajzok ábrázolásmódját vette alapul, s abból kiindulva fejlesztette ki sajátosan egyéni stílusát.

A "Kék lovas" csoport legnagyobb hatású alakja, az orosz származású Vaszilij Kandinsky pedig teljesen lemondott az ábrázolásról. A tárgyi világtól független, elvont színfoltokkal motiválta a felületet. A szavakban pontosan meg nem fogalmazott, "formátlan" érzelmeket fejezte ki, s ezzel a különböző változatokban napjainkig élő irányzat, az absztrakt expresszionizmus elindítója lett.
Az első évtized végén a francia művészetben született egy nagyjelentőségű, a kép tér-problémájával foglalkozó irányzat. Kezdeményezői abból a tapasztalati tényből indultak ki, hogy minden tömegformának vonzástere van, a tömeg szinte teremti maga körül a teret. A tömegformát geometrikus jellegű, elemi alkotórészekre bontották, s ezeket az elemi tömegegységeket összerakva szerkesztettek olyan sajátos képi teret, amely a valós térrel egyenértékű, anélkül, hogy azt a perspektíva hagyományos törvényei szerint ábrázolná. A képi tér építőelemeiről, a kis mértani testekről - kubusokról - elnevezett irányzat a kubizmus. Fő képviselői: Pablo Picasso és Georges Braque.

A kubisták kezdeményezése két irányban fejlődött tovább. Olaszországban a "jövő stílusát" létrehozó festők az időbeliség, a korra jellemző sebesség kifejezésének lehetőségével gazdagították az elvont formanyelvet. Ez az irányzat a futurizmus (az elnevezés a latin futurum = jövő szóból származik).
A továbbfejlesztés másik iránya éppen ellenkezőleg a még teljesebb elvonatkoztatás felé haladt. Ebből született egy újabb, a későbbiekben számos változatra ágazó irányzat, a geometrikus absztrakció. Legjelentősebb képviselői a tízes évek végén a holland "De Stijl" folyóirat köré tömörültek. A csoport vezető egyénisége, Piet Mondrian derékszögben metsződő, fekete vonalakkal osztotta arányos négyszögekre a képfelületet, s a négyszögű mezőket semleges szürkével és a három alapszínnel - vörössel, sárgával és kékkel - töltötte ki.
A módszer elvi indoka az a meggyőződés volt, hogy a művészet csak akkor szólhat mindenkihez, ha kerüli az egyes személyekhez kötődő, egyedi formákat. A feladata tehát az, hogy általános érvényű aránytörvényeket képszerűvé tegyen meg, ehhez csak a legalapvetőbb formaelemeket használhatja: a vonalat, a négyszögű síkidomot és az alapszíneket. A De Stijl elveit az első világháború utáni években átvették s a tervezésben hasznosították az építészek is.
Az építészet és a képzőművészet - azon belül elsősorban a festészet - fejlődésmenete között szembetűnően sok az egyezés. Közös bennük az a törekvés, hogy az alkotótevékenységet megszabadítsák a múlt terhes örökségétől. Visszaállítsák a műfaj eredeti tisztaságát s ezáltal a tágabb értelemben vett művészet egészét képessé tegyék arra, hogy maradéktalanul megfeleljen azoknak a követelményeknek, melyeket az új kor szab.
Ebben a tisztulási folyamatban az építészetet, a környezetalakítást, a tárgyformálást a képzőművészetben lejátszódó változások jelentős mértékben segítették. A több szálon kibomló, de egy irányba tartó fejlődés eredményeit összegezte s állította az építészet szolgálatába a XX. század legnagyobb hatású alkotóműhelye, a Bauhaus. Annak alapításával kezdődött az építészet történetének napjainkig tartó, legújabb korszaka.

A modern építészet nagy mesterei

Századunk építészetéből - az ötvenes évekig terjedően - csak azoknak a nagy mestereknek munkásságát tárgyaljuk, akik döntően befolyásolták a fejlődést s tevékenységükkel a modern építészet egy-egy főirányát határozták meg. Ilyen korszakot teremtő nagy egyéniség volt a Bauhaust meglapító Walter Gropius, a racionális alakítás szempontjait a legkövetkezetesebben érvényesítő Mies van der Rohe, az organikus irányzatot elindító Frank Lloyd Wright, az organikus alkotómódszert a Bauhaus elveivel egyesítő Alvar Aalto, és a kifejező, plasztikus formálás új útjait megnyitó Le Corbusier.

Walter Gropius (1883-1969) a modern építészet legjelentősebb nevelője. Ahogy korábban már tárgyaltuk, fiatalon Behrens berlini irodájában dolgozott. Ott került kapcsolatba a Werkbund eszméivel, s annak szellemében tervezte 1911-ben a Fagus Művek gyárépületét. Későbbi munkái közül a legfontosabb a dessaui Bauhaus. Ezt azonban s építészi tevékenységének minden alkotását jelentőségben messze felülmúlja "pedagógiai" főműve, a Bauhaus életrehívása.
A Bauhaus Weimarban alakult meg, 1919-ben. Haladó szelleme miatt rövidesen egyre fokozódó jobboldali támadások érték. Ezért hatévi működés után, 1925-ben áttelepült a működéséhez kedvezőbb légkört biztosító, Berlin melletti Dessauba. Ott még nyolc évig sikerült fenntartani. 1933-ban feloszlatták. Weimarban s az első dessaui években Gropius igazgatta. Őt 1928-ban az iskola egy korábbi növendéke, Hannes Mayer követte. Az utolsó három évben az igazgató Mies van der Rohe. A tanári karba Gropius a haladó művészet neves mestereit hívta meg. Ott tanított többek között Kandinsky és Klee, s a magyarok közül a geometrikus absztrakció egyik irányzatának jelentős képviselője, Moholy-Nagy László.

A Bauhaus nem művészeti iskola volt, hanem a szó szoros értelmében vett alkotóműhely. Az emberi környezetet teljes egységben alakító, céltudatos munkára nevelt. Oktatási programjába felvette mindazt, ami az előző negyed század újító törekvéseiből időtállónak bizonyult:

Az oktatás műhelyekben folyt, a tanárok és a növendékek közösen dolgoztak, s a művész-tanár mellett minden műhelynek volt egy - a gyakorlatban jártas - kézműves mestere is. A műhelymunkával a Bauhaus az anyag ismeretén alapuló szerkesztő készséget fejlesztette. Nem specializált szakembereket képzett, hanem a kor problémáit értő, a művészet iránt fogékony, széleslátókörű, a környezet emberi alakítására képes mestereket.

Dessau: Bauhaus: Az iskola új otthona 1925-ben Gropius tervei szerint épült. A rendeltetésnek való célszerű megfelelésen túl az egyik fontos feladata az volt, hogy a megvalósult példa hitelével bizonyítsa az új építészet igazságát.
Központja az igazgatási egység. Ahhoz csatlakozik derékszögben egyfelől a háromszintes oktatási szárny, a másik végén az L alakú műhelyépület, az L rövidebb szárával szemben a közösségi helyiségek földszintes traktusa, s azt lezárva az ötszintes lakótömb.
A szabadon kibontakozó alaprajz, a geometrikussá letisztult forma - minden részletében indokoltan - a funkcióból és a szerkezet rendjéből következik. A műhelyépület annak a konstrukciós módnak teljesebbé érlelt változata, melyet Gropius majdnem másfél évtizeddel korábban a Fagus Műveknél is alkalmazott. A három emeletet egységes raszterben osztott, a vasbeton pillérek konzolaira függesztett fém-üveg függönyfal határolja. A határoló szerkezetnek ez a jellegzetes, a modern építészetben gyakran alkalmazott megoldása először tisztán itt jelent meg.


Német pavilonBarcelona: német pavilon. Az 1929-es Világkiállításra épült, önmagát - az új építészetet - bemutató kiállítási tárgyként. A modern térszervezés tökéletessé kikristályosodott remekműve.

Az alaprajzra nézve nem lehet megállapítani, hol végződik a külső és hol kezdődik a belső tér. A kettő folytonosan vált egymásba át. Görögkereszt metszetű, krómozott acélpillérek hordják a tetőlemezt. S alatta úgy helyezkednek el - egymással és a tetőlemezzel csak néhol érintkezve - a tükörsimára csiszolt márvány-, ónix- és travertin-falak, a fémkeretbe foglalt füstszínű üvegtáblák, hogy körülöttük és közöttük a tér mindenütt nyitva marad. A természetesség, a korlátozatlan szabadság érzetét keltve csak részben elhatárolt fél-külső és fél-belső terek szövődnek egymásba. Az építészet itt nem leválasztja, hanem a funkció kívánalma szerint, csak a szükséges mértékben s racionális eszközökkel rendezi a tér egy szakaszát. (A barcelonai pavilont később lebontották. Vele egyidőben s azonos elvek szerint építette Mies van der Rohe a brnói Tugendhat házat.)


Frank Lloyd Wright (1869-1959) a modern építészet organikus irányzatának kiemelkedő mestere. Fiatalon Sullivan irodájában dolgozott. Ott sajátította el a chicagói iskolára jellemző, a szecesszióban gyökerező funkcionális gondolkodásmódot.
A szemléletét meghatározó másik nagy élmény 1906-os távol-keleti utazása volt. A japán történeti építészetben azt fedezte fel, amire maga is törekedett: az őszinte anyaghasználatból, a szerkezet műves egyszerűségéből és a funkció természetességéből fakadó közvetlen emberséget.
A japán építészetben a szerkezetek kizárólagos anyaga a festetlen, natúr fa volt; még a fedést is a hinoki-fa rostos kérgéből előállított zsúppal készítették. Díszítést nem használtak, a formában az évszázadok során célszerűvé letisztult szerkezet jelent meg. Az épület méretrendjét a 90 X 180 cm-es fekvőgyékény (a tatami) nagysága határozta meg. Ennek az emberszabású modulnak többszöröse volt a helyiségek alapterülete, s abból adódott a magasság és a felület osztása is. Az alaprajz szabályos derékszögű rendszerben szerveződött. A térelválasztást s többnyire a külső elhatárolást is eltolható, könnyű falelemek adták. A helyiségeket így szabadon lehetett egymás között és a külső felé a használat változó igényei szerint - megnyitni.

Wright gazdag életművének legfontosabb alkotásai a chicagói Robie-ház, a "Vízesés-ház", az arizonai sivatagban épült Taliesin West, a Racine-i Johnson viaszgyár irodaépülete és laboratóriumtornya, a Bartlesville-i Price toronyház és a New York-i Guggenheim Múzeum.


Alvar Aalto (1898-1976). A modern építészetet megteremtő nagy mesterek között a fiatalabb nemzedéket képviseli. Munkáiban a fejlődés eddig tárgyalt két fő vonalának sajátosságai egyesülnek. A konstrukciót érvényre juttató, tárgyilagos pontossággal megszerkesztett épületet Aalto az alaprajz oldott elrendezésével, a tömeg kötetlen alakításával illeszti be a környezetbe. Legfontosabb alkotásai a Paimióban épült tüdőszanatórium, a nyugat-finnországi Noormarkku mellett a Mairea villa, a säynätsalói faluközpont és Helsinkiben a kultúra háza.

Le Corbusier ( 1887-1965). A modern építészet megteremtőinek nemzedékében a plasztikus formálás mestere. Elképzeléseit a legteljesebben a vasbeton jól alakítható anyagával tudta valóra váltani. A beton használata éppúgy jellemző rá, mint Mies van der Rohe-ra a fém és az üveg, Wright-ra a kő (Taliesin West) vagy Aalto-ra a tégla (Säynätsalo).

Le Corbusier kezdő éveiben Perret-nél dolgozott, ott ismerkedett meg a vasbetonnal, majd Behrens berlini irodájába került, ahol a Werkbund tárgyilagos szemléletmódját sajátította el. Az új építészettel szemben támasztott alapkövetelményeket híres "öt pont"-jában fogalmazta meg. Nagyon jelentős elméleti tevékenységet fejtett ki: könyveiben, kisebb írásaiban sokat foglalkozott a városépítészet kérdéseivel. A negyvenes években dolgozta ki az épület emberi arányrendjét biztosítani kívánó Modulor elméletét, érett korszakának nagy alkotásait eszerint tervezte.
A XX. század legeredetibb, nagyhatású építészegyénisége. Kiemelkedően fontos munkái a Savoye villa Poissy-ban, Párizs egyetemi városrészében a Svájci diákok pavilonja, a Marseille-i Unité d' habitation, a Chandigarh-i Igazságügyi palota és a Ronchamp-i zarándokkápolna.


FESTÉSZET, SZOBRÁSZAT

A szecesszió teljesítette a hivatását: leszámolt az eklekticizmuasal, és teret engedett az új törekvéseknek.
Richard Hamann találóan írja róla: "A Jugendstil, mint misszionárius, aki saját missziójának vált áldozatává, azoktól veretett agyon, akik missziója gyümölcsét learatták." Csakugyan a szecesszió maradandó stílust nem alkotott, de a régi stílusoknak és főként azok szolgai utánzásának a megtagadásával lehetővé tette annak a művészetnek a kibontakozását, amely már választ tudott adni a modern élet sajátos esztétikai problémáira.
A századeleji festészet tele van forrongással. Ekkor válik ismertté és hat Van Gogh, Cézanne, Gauguin és a Nabis-csoport művészete. A posztimpresszionizmus képviselői még alkotó teljükben dolgoznak, sőt Cézanne ekkor festi legizgalmasabb kompozícióit, Monet nagyszerű Themze-sorozatát, Renoir stílusa pedig monumentálissá kezd szilárdulni. 1897 Gauguin "Honnan jövünk? Hol vagyunk? Hová megyünk?" című képének, tehát a szimbolizmus legnagyszerűbb művének a dátuma - ugyanakkor festi a finánc Rousseau az "Alvó cigány"-át. Az 1900-as párizsi világkiállítás évében Seurat retrospektív kiállítása hozza lázba a fiatalokat: impresszionista technikával, sőt annak végletig fokozásával is lehet valami klasszikus veretűt, architektonikusat alkotni. 1901: a szimbolista Odilon Redonnak a kiállítása és Van Gogh-é, a szín prófétájáé, akinek igen nagy a hatása korunknak két jellegzetes mozgalmára, a Fauves-körre és az expresszionistákra. Ugyanekkor már Picasso másodízben jár Párizsban, Vollardnál ki is állít, az ún. "kék periódusa" kezdődik.

1902: Münchenben Kandinsky szervezi a fiatalokat a "Phalanx" vezéreként.

1903: Rambasson, Desvalliéres, Rouault és Piot kezdeményezésére, Marquet, Bonnard és Matisse támogatásával megalapítják a "Salon d'Automne"-t (Őszi Szalont), amely a már korábbról ismert "Salon des Indépendants" (Függetlenek Szalonja) mellett az új törekvések fő szervezője, izgalmas. művészeti összecsapások színhelye. 1904-ben Matisse és Kandinsky is jelentősebb kiállítással jelentkezik.

1905-ben pedig le is zajlik az első nagy összecsapás az új törekvések és a hagyományossá vált művészeti nézetek között: az Őszi Szalonban közösen állít ki Vlaminck, Derain Matisse, Mangin Marquet, van Dongen, és Puy, és kritikus, Louis Vauxcelles gúnyosan "vadaknak'' nevezi a fiatal társaságot. A nevet vállalják, s e mozgalommal megindul a XX. századi európai festészet hatalmas iramú vágtája. Ugyanez az év Németországban is forduló: Drezdában megalakul a Vad testvérpárja a "Die Brücke" (a Híd)

1906: Gauguin-kiállítás a Salon d' Automne-ban; Picasso a néger plasztika felé vonzódik, s ezzel megteszi az első lépést a kubizmus felé.

1907: Cézanne-kiállítás az Őszi Szalonban; Picasso befejezi a modern művészetben határkövet alkotó képét, az "Avignoni kisasszonyok"-at. Drezdában a "Die Brücke" rendez kiállításokat.

1908: az első kubista kísérletek éve; Matisse elejtett szavait felkapva ismét csak Louis Vauxcelles ekkor ír elmarasztaló értelemben a "kis kubus"-ok felhasználásáról. Bécsben Kokoschka képei aratnak vihart.


1909: Marinetti futurista manifesztumának éve, Delaunay pedig kiállítja az "Eiffel-torony" c. képét. Berlinben szerveződik az "Új Szecesszió", megjelenik a "Der Sturm", Kandinsky az absztrakt művészet felé közeledik.

1911: a "Der blaue Reiter" (A kék lovas) megalakulása; Chagall neve is kezd ismertté válni.

1912: Könyv jelenik meg a kubizmusról, napvilágot lát a "La Section d'Or" első száma. Picasso és Braque ragasztott papírdarabokból eszkábál képet. Minden év tehát tele új művészi izgalommal, a Vadak mozgalma még le sem zárult s már a kubizmus első fázisa is elavult; a kubizmus virágzásakor pedig már ott a futurizmus, Németországban az expresszionizmus. A művészettörténetnek nincs még egy ilyen viharos évtizede, mint az 1904-14 közötti periódus.
Az első forradalmi mozgalom, a "Fauves" (Vadak) tömörülése, nem volt hosszú életű. Az 1906-os Szalonban érte el a mozgalom a teljét, azután nemsokára le is hanyatlott, képviselői a kubizmus hatása alá kerültek. Kiderült, hogy a Vadak mozgalma nem rejt magában egységes esztétikát, inkább csak képeik technikai megoldása rokonítja őket, művészetük belső ellentmondásának, a színanarchia és a szilárd struktúra keresése közti ellentmondásnak is előbb-utóbb robbanáshoz kellett vezetnie. A Vadak művészetét a fokozott színerő jellemzi, azért is ha rájuk annyira Van Gogh késői munkássága. A XIX. század második felében már érezhető volt, hogy a festészetben kezd szétszakadni a formai egység gondolata, önállósul a szín, a vonal stb. A szecesszió vonalkultusza és a Gauguin-féle dekorativitás e folyamatnak az állomásai. A Vadak is ezen az úton haladnak, műveiknek szinte kizárólagos eleme a szín; mozgalmuk a harsogó, mindent magába ölelő, elementáris erejű színnek a forradalma. A mozgalom lelke és fő szervezője Matisse, ő a legidősebb is, s a csoport tagjainak egyik része Gustave Moreau és Carriére akadémiájából verbuválódott (Marquet, Manguin, Puy), mások Chatou városkában dolgozva a közeledtek a Fauves-elvekhez (Derain, Vlaminck), a harmadik csoport pedig a Le Havre-i művészek közül Friesz, Dufy, Braque. 1899- 1-ben Matisse és Marquet művészetében jelennek meg a Fauves-nézetek elemei.
Ekkor még Cézanne- hatás is érződik rajtuk, útkeresésük rokon a pointillizmuséval. A keresést segítette a már említett Van Gogh-kiállítás, majd Gauguin dekoratív művészetének a mind erősebb megismerése. E két hatás is a szín felé irányította a figyelmüket, Derain jellemző meghatározása szerint kezükben a festéktubusok dinamitpatronná váltak.
A Fauves művészei is szakítottak az impresszionizmussal, szemére vetették a dráma és szerkezet hiányát, elvetették az impresszionisták természethűség követelményét is. A paletta tiszta, keverés nélküli színeit használták, a színnel akarták kifejezni a napfényt, a teret, és a szín hatásával akartak érzelmet ébreszteni. Ezért elvetették az illuzionista fény-árnyékot, ezzel pedig szakítottak a klasszikus perspektívával is, s minden olyan formaelemmel, amelyre ennek elérésére volt szükség. A francia művészettörténet-írás "dinamikus szenzualizmusnak " keresztelte stílusukat. A Fauves mozgalma 1905-07 között csúcsosodott, innen kezdve már új törekvés vették át az irányítást. A gyors felbomlás oka mindenekelőtt abban rejlett, hogy bár keresték a szuggesztív drámaiságot és ezért el is ítélték az impresszionizmus szenvtelen objektivitását, ugyanakkor tartalmilag nemigen léptek túl az impresszionizmuson. Tágították a természetelvűség határait, szakítottak például a képépítés terén a tradicionális szerkesztéssel, fontosabbnak tartották az egyéni formanyelvet a látvány hű visszaadásánál - ezért is voltak nagy hatással a többi modern mozgalomra - ; ugyanakkor az új-keresésük leszűkült a kép egyik elemére, a színre. Ha hatott is rajuk a késői Van Gogh művészete, a tartalmi mélységet, amely az ő képeiben izzott, s ami indokolttá tette nála a szín drámai harsogását, mindent magába habzsoló lángolását, nem követték. Lényegében még az impresszionista nemzedék, a "szemöröm" festőinek az utódai voltak, forradalmiságuk is eltörpül a Van Goghok mély problémája vagy a kortársak közül Rouault és a korai Picasso mélysége mellett. Egyikük joggal mondhatta társáról: "Amolyan füvet evő oroszlán ő."

A fauves lelke Henri Matisse (1869-I954). A tradicionális festészet nyomán indul, de az 1902-es dátumú "Notre Dame" c. képének csapongó ecsetjárása már az új keresését jelzi, a következő években pedig kialakítja "fauves-stílusát". Mindvégig a tiszta színekhez vonzódott; a fokozott színeket hallatlan dekoratív érzékkel helyezte egymás mellé; a színek fényt sugárzó erejének az összecsengésükből fakadó harmóniának nagy ismerője; a XX. század talán legnagyobb koloristája. Ízig-vérig optimista egyéniség; művészete életörömének spontán kivetítődése, a látvány kimeríthetetlen gazdagságának a festői tolmácsolása. A műtárgy szerinte "agypihentető" - mint ahogy az a fizikai fáradalomnak a jó fotel -, ám e frivolnak hangzó célkitűzésnél sokkal többet ért el; szépség, a harmónia, az élet gazdagságának az egyik utolsó dalnoka az európai festészetben. Persze, ha arra gondolunk, ugyanabban az időben, amikor Matisse ragyogó pompájú collioure-i tájait, idilli "Pastorale"-ját (1906), a modern művészet egyik legszebb arcképét: a "Zöldsugaras portrét" 1905), színorgiát ülő "Csendélet"-ét (1905) vagy a zöldektől és vörösöktől harsogó "Spanyol cigánylány"-át (1906) és csodálatos finomságú, röpkevonalú női aktjait festi és rajzolja, Rouault és már a XX. századi valóság doszstojevszkiji mélységét kutatja - akkor látjuk, hogy mi mindenről kellett lemondania Matisse-nak, hogy megőrizhesse az idilli szépséget. Nem problémát látó típus, a sajátos festői kérdéseken túl nem érdekli más - de az élet festői szépsége előtt olyan himnikus elhódolt, hogy művészete a XX. századi festészet legnagyszerűbb eredményei közé tartozik .

A századforduló idején festett képei még a posztimpresszionizmushoz, elsősorban Vuillard és Bonnard művészetéhez kötik. (Ebédlőasztal, 1897.) Ezután rövid pointillista kitérő után jut el a Fauves elveihez. Az említett festményein túl e periódusból még a "Kalapos asszony"-át (1905), "Az olvasmány"-át (1905) és collioure-i interieurjeit kell megemlíteni. Derűs, világos színek, harsogó pirosak és rózsaszínek, sárgák és a mindenütt felcsillámló friss zöldek jellemzik e képeket. 1907 után festményein a színharsogás mérséklődik - bár eddig is ő volt a legmértéktartóbb a fauves tagjai között -, nagyobb dekoratív színfoltokból építi fel harmonikus kompozícióit. Nagyméretű képeket fest, választékos, tagolatlan színfoltok egymás egyensúlyozásával monumentális hatást ébreszt. E periódust a "Bőség, Nyugalom és Gyönyör" (I907) Collioure-ban festett kétméteres vászna és a hasonlóan nagyméretű, finom színvilágú "Fürdőzők teknősbékával" (1908) c. kép jellemzi. Mikor Delacroix példáját követve Marokkóba látogat, színei erőteljesebbekké, mélyebbekké válnak. Színkultúráját, a színértékek iránti fogékonyságát bizonyítja az 1914-es "Piros halak" és az 1916-os "Piros műtere" című kép; 1916 körül a "Fürdőzők a folyóban" 262x391 cm-es vászna pedig azt, hogy átmenetileg Picasso néger korszakának a hatása alá kerül. Az ekkortájt festett képeiben (A festő és modellje) a feketés tónusok és a derűsebb színek közötti harmóniát keresi.

A fauves-tömörülés egyik legtudatosabb képviselője volt, André Derain (1880-1954). Festészetében több hatást ötvöz az impresszionisták, valamint Gauguin, Van Gogh, Matisse és Vlaminck törekvését akarja egyeztetni. Az 1907-ben festett "Fürdőzők" c. képe úgyszólván összegezője az elmúlt évtizedek festői törekvéseinek. Derain mindig tiszteletben tartja a szerkezetet, az erőteljesen fokozott színértékű képein is érződik az architektonikus váz. A Vadak korszakába tartozó képei közül "Alakok zöldben" (1906) c. kisméretű, erőteljes színű vásznát, a "Collioure-i kikötőt" (1905), a mozgalmas "Londoni utcát", a "Hyde park sarkát", a "Westminster-hidat" (1905) kell megemlíteni. Derain ezekben az években Matisse-szal akinek hatása alá is került, Collioureban dolgozik. Néhány képe, mint a "Tükröződés a vízen" (1905). a "Londoni naplemente" (1905) a pointillisták és az öreg Monet művészetéhez kapcsolódik. ("Uszályhajó" 1904.) 1907 után Picasso néger korszakának a hatására a kubizmushoz vonzódik, a annak első korszakába tartozó nagyerejű, geometrikus szerkezetű képeket fest (La Toilette, Csendélet), majd visszatér a cézanne-i tradícióhoz és a realizmus modern válfaja felé közeledik. ("Két nővér" 1914).

A "Vadak" nevet a mozgalom képviselői közül leginkább Maurice Vlaminck (1876) vérbő, ösztönös festészete érdemelte meg. Szertelen festő, színei csakugyan dinamit, patronként robbannak; minden elem a végsőkig fokozott, Derain szerint ő a legfestőibb a Fauves-ek között. Rajta érződik legjobban Van Gogh késői korszakának a hatása ("Vidéki ház" 1906; "Chatou-i híd" 1907 "Falusi szerelem" 1905, stb.) A híres "Piros fák" (1906) c. képe pedig Gauguin igézetéről vall. 1907 után változik a formanyelve, leveleiben panaszkodik is, hogy képei intenzitását már nem tudja fokozni. Ezért nagyobb fontosságot tulajdonít ekkor a szerkezetnek, szemlélete higgadtabbá, tradicionálisabbá válik.

Matisse barátja volt Albert Marquet (1875-1947), akit inkább a mozgás intenzitása, mint a harsogó szín kapcsolt vadak tömörüléséhez. Dinamikus festményei ("Karnevál" 1906; "Utca" 1907) színmegoldása harmonikusabb, temperáltabb társaiénál. Dekoratív törekvéseit a "Katonatiszt portréja" (1907) c. képe példázza. A szín nála mindig alá van rendelve a kép harmonikus egységének. Marquet Párizs festője, a párizsi hidakat, a Szajnát festi olthatatlan szerelemmel, mindig új és új szépségeket fedezve fel az ismert tájakon. Mint grafikus a kor legnevesebbjei közé tartozik.

Quai des Augustins Albert Marquet: A Quai des Augustins Párizsban;
1905 (Párizs, Musée National d Art Moderne).

A kifinomult színárnyalatok festőjének tájképein - jóllehet a fauve-ok közé sorolják - még jól megfigyelhető az impresszionisták hatása. A kiegyensúlyozott kompozíció lineáris szerkezete alkotja a harmonikus színárnyalatok vázát, de ezeken sem a fauve-ok szenvedélyességéig, sem forradalmiságukig nem jut el.

Matiase, Derain, Vlaminek és Marquet mellett még az egy ideig hasonló szellemben dolgozó Georges Braq 1905-1908 közötti képeit, La Ciotat-i tájait; az ugyancsak a mediterrán, derűs tájat festő Othon Friesz (1869-1949) alkotásait; a Matisse színgazdagságához és választékosságához a legközelebb álló Raoul Dufy ( 1877-1953) ("Majális Falaise-ben" 1906;Július 14-e" 1907) és Henri Charles Manguin (1874-1943) képeit kell említeni a Fauves-mozgalom jellegzetes alkotásaiként.

A "Vadak" mozgalmának németországi kisugárzása volt a "Die Brücke" (A Híd), amely, mint a neve is jelzi, a Rajnán túli törekvésekhez akarta kapcsolni a német festészetet. A csoportot 1905-ben alakítja Ernst-Ludwig Kirchner (1880-1938), Erich Heckel, Karl Schmidt-Rottluf (1884-) és Fritz Bleyl. 1906-ban Emil Nolde, a svájci Cuno Amiet, majd Maz Pechstein és a finn Axel Gallén, 1908-ban pedig Kees van Dongen csatlakozik hozzájuk. Kirchner műtermében közösen dolgoznak, bár hamarosan oszlani kezd a társaság, először Nolde, majd Bleyl és Pechstein hagyja ott őket; 1913-ban pedig ténylegesen feloszlanak.
A "Die Brücke" művészei körében visszhangot keltett Matisse 1907-es németországi kiállítása. Átvették a Vadak színkultuszát, ők is a fokozott erejű, harsogó színmegoldást választották, bár műveik szelleme mégis inkább a szecesszió, különösen Munch művészetével rokon. Morális, politikai kérdések foglalkoztatják őket, képeiket gyakran erotika is jellemzi. Irodalmias mondanivalójukat jobban ki is tudták fejezni grafikai munkásságukban; ők a modern német fametszetművészet megteremtői. Hatott rájuk a kubizmus is, egy ideig a kubizmus és a "Vadak" művészete közti egységet próbálták megteremteni. Érződik festészetükön a sajátos hangú Paula Modersohn-Becker (1876-1907) hatása is. Tanulmányozták a néger plasztikát, amelyet lényegében az európai képzőművészet számára Kirchner "fedezett fel .

Két kokott Ernest Ludwig Kirchner: Két kokott.

A "Die Brücke" festői, mint Nolde és Pechstein, később a német expresszionizmus legjelentősebb képviselőivé válnak, ezért a mozgalom lényegében a fauvizmus és az expreaszionizmus közötti átmenet.

A fauvizmussal egy időben, részben már előtte is, dolgozott két művész, akik a XX. század sajátosan új problémáját a legnagyobb művészi erővel ragadták meg: Pablo Picasso (1881) és Georges Rouanlt (1871-1958). Ugyanazokból a forrásokból táplálkozott az ő művészetük is, mint a Fauves-ba tömörülteké: Toulouse-Lautrec, Van Gogh nevét kell elsősorban megemlíteni, ám az ő kapcsolatuk nemcsak és elsősorban nem formai rokonság, hanem eszmei közösség. Ha a két említett név mellé odatesszük Rouault nagy ősének, Daumier-nak a nevét is, akkor már a nevekkel is jeleztük, hogy művészetükben másról, többről van szó mint amit a fauvizmusban tapasztalhattunk. Festészetüket nem is lehet csak a színnek vagy a vonalnak autonóm életéből, sajátos esztétikai értékéből megérteni, náluk nem vált lényegtelenné a társadalmi vagy humánus tartalom és ennek megfelelően a téma sem.

Picasso első próbálkozásai - a szigorú akadémikus kezdet után - a dekoratív posztimpresszionizmusban fogantak. Az 1900-as dátumú "Le Moulin de la Galette", az 1901-es "Kávéházban" bízvást beillene Lautrec életművébe is. Az ugyancsak 1901-es lóversenyjelenete szikrázó, pointillisztikus színgazdagsága pedig Vuillard néhány vásznára emlékeztet. Több egyéni hang jelentkezik már a "Gyermek galambbal" (1901) című festmény mélyfényű színeiben, nemes humanizmusában és a lavórban mosdó nőt ábrázoló műtermi jelenetben (1901). A kép félreérthetetlenül magán hordja még Lautrec, Degas, Vuillard igézetét, ám grafikus felfogása, színeket összehangoló, domináló kék harmónia már Picasso fejlődésének következő szakaszát, az ún. "kék korszakot" sejtette. Ehhez az átmeneti korszakhoz tartozik szerelmeseket ábrázoló két képe is.
A "kék korszak" igen sokban rokon a szecesszióval. Oda kapcsolja a vonal dekoratív jelentőségének a hangsúlyozása, és a képek témája, tartalma is némi rokonságot tart vele, a "Szerelmesek" és az "Élet" című képe Munch szimbolizmusára emlékeztet. Sokban azonban el is tér tőle: Picasso az irodalmias témákat is sajátos festői nyelven ragadja meg, s mind tartalmilag, mind formailag mélyebb, mint a szecesszió szimbolizmusa. Nem elégszik meg az irodalmias szimbólum egyszerű közlésével, hanem esztétikailag is kibontja a felvetett témát. E kék korszakra jellemző alkotásai a "Koldus", a "Vasalónő" (1904), az "Emberpár" ( 1903), az "Anyaság" (1901), a "Görnyedő ivó" ( 1902), az "Öreg zsidó" (1903), a "Terhesség" (1903) és az 1904-es "Emberpár", a XX. századi festészet legszebb darabjai. Az "Emberpár" nemcsak azért jelentős, mert olyan nagy drámai erővel sugallja a századelejei társadalmi helyzet embertelenségét, kiúttalanságát, a társadalomból kivetettek magárahagyottságát, a két együvétartozó ember szinte állatias egymásrautaltságát, a közösségét vesztett emberpár mikrokozmikus elhatároltságát, hogy arra nincs példa a korabeli képzőművészetben, hanem mutatja azt is, hogy a társadalmi válságból fakadó szorongó életérzés tolmácsolására nem elegendő a hagyományos formanyelv, sőt még azok a formai újítások sem, amelyekkel a posztimpresszionizmus gazdagította a képzőművészeti kifejezőeszközök tárházát. Picasso e képén még jobban elszakad a látványhűségtől, mint tették azt a posztimpresszionisták, tudatosan átalakítja az anatómia szabályait, a tartalmi szuggesztió érdekében a kompozíció belső törvényei szerint kiemel vagy elhagy stb. Nem véletlen, hogy e képében lényegében már felveti a fejlődés következő szakaszának a problémáit: a deformálás már a néger korszakot sejteti, az architektonikus szerkezet hangsúlyozása a prekubista korszak sajátja, a formai elemek felett önállóan határozó belső dráma pedig az expresszionizmus előfutára.

Picasso kék korszakával rokon Rouault korai periódusa, ő is kérlelhetetlen társadalmi kritikus, Goya és Daumier jogos örököse, aki hozzájuk hasonló dühvel és művészi erővel ostorozza a társadalom bűneit, ítéli el a "hiúság vásárát". Ami elválasztja tőlük, az Rouault vallásos szemlélete. A XX. század legnagyobb - vagy egyetlen igazán nagy - katolikus festője, elkínzott arcú Krisztus-képei - amelyeket 1910 után kezd festeni - a középkori katedrálisok művészetének az áhítatát és indulatteljes erejét sugározzák. Rouault indulása megszokottan akadémikus: tradicionális szellemű vallási kompozíciókat fest. Majd fiatal korában gótikus üvegablakokat restaurál, e csodálatos műfajnak a hatása, a ragyogó email-színek, a fekete kontúrok használata és a drámai szűkszavúság mindvégig jellemzője marad festészetének. 1903 utáni periódusában még közvetlenül Daumier-hoz kapcsolódik, erősen grafikus. Képeinek a legnagyobb része hideg kék, erős fekete kontúrok és a kékek között komoran villanó vörösek kontrasztjára épül. A prostitúció, a bíróság és a cirkusz életéből fest karikatúraszerű, erőteljes, pesszimista hangú képeket; modelljei szimbolikussá fokozódnak, brutális prostituáltjai a "Bűn", a modern élet fertőjének lidérces megtestesítői. ("Három grácia" 1910; "Clown" 1908; "Monsieur X." 1911.) Az 1905-ös "Emberpárja" ugyanazt a témát dolgozza fel, mint Picasso említett képében, de míg Picasso az egymásrautalt és magábazárt, vergődő emberpárt, a megrokkanó, de nemességét megőrző embert jelenítette meg, Rouault prostituáltja és lovagja kegyetlen zolai figurák, akiket már a maga képére formált a farkastársadalom. A Picasso kék korszakában fel-felesillanó szentimentalizmusnak nála nyoma sincs. Szenvedélyes moralista, aki elítéli és irtja a bűnt, s akinek a tízes években bontakozó vallásos festészetében is elsősorban a komor harc, a dráma ragadja meg a szemlélőt. A tízes években formálódik sajátos nyelvezete, amelyhez a húszas évek után is hű marad. Csodás mélységű színek, vörösek, pirosak, narancsok és ultramarin kékek feszülnek a vasabroncsként szorító fekete kontúrok között; néhány ellentétes formával belső feszültségtől izzóvá fokozza kompozícióit.

Picasso mindig megbocsátóbb, ha a társadalom kivetettjeit festi is, érződik az együttérzés; koldusai alakjában is megőrzi és tiszteli az emberi fenséget. Az emberi szépség, az idill és a harmónia utáni vágy vezeti Picassót fejlődése következő állomásához, művészetének leglíraibb fejezetéhez, az ún. "rózsaszín korszak"-hoz. Témája a cirkusz világába vezet, bohócok, artisták, az oly sokszor megfestett "Harlequin"-ek közé. A cirkusz világa már a XIX. század utolsó évtizedeiben is vonzotta a festőket. Ahogy a lóverseny az impresszionista szemnek nagyszerű "vadászterülete", ugyanúgy a cirkusz is rengeteg művészi lehetőséget nyújt. A mind sivárabbá váló köznapi élettel, szellemtelen városi ruházattal szemben a cirkusz csillogó, ragyogó világa, az akrobaták testi szépsége, a produkciók mozgalmassága, a szín- és fénypompa rengeteg festői problémát vet fel. Picassónál hiába keresnők a dekoratív színgazdagságot, az izgalmas mozgást. Az Harlequint inkább otthon, pihenés közben, családis körében jeleníti meg, vagy fésülködő, öltözködő nőket fest; a színek is halványak: simogatóan finom rózsaszínek, csodásan áttetsző kékek, leheletnyi tónusok. A "kék korszakban" Picasso a társadalom kivetettjeit festette, s most is a társadalom perifériáján, a cirkusz világában találta meg még az emberi szépségnek és teljességnek az utolsó maradékát. A cirkusz világa, amely valóság is, meg nem is, hiszen a játékra épül, ahol nem érvényesek a minden egyéni törekvést agyonnyomó polgári és kispolgári társadalmi konvenciók, a mindennapok egyéniséget törő taposómalma - hanem még meg van a szabadság vagy legalábbis annak az illúziója. A társadalom perifériája a társadalomból kivetettek hazája, ám rájuk nem vonatkoznak a szabályok, a konvenciók és a kötöttségek. Nem véletlen, hogy nemcsak Picassót, hanem a modern irodalom igen sok képviselőjét is hasonló témákhoz juttatja ugyanaz a hajtóerő: az emberi szabadság és teljesség keresése. Ezt a szabadságot és az ebből fakadó teljességet, szépséget keresi e korszakában Picasso. Nem szépít, hiszen tudja, hogy ez a harmónia is talmi, nem valóságos, hiszen itt az élet és játék eggyé vált, s a cifra rongyok mögött sokszor nagyobb a fertő, mint egyebütt; képei hangulatában mindig érződik is valami nosztalgia, a valami széptől, soha vissza nem térőtől való búcsú fájdalma is. Mégis alakjainak törékeny szépségével, aktjainak elmondhatatlan bájával, olyan mély érzelmeket ébreszt, amely ismeretlen a modern művészetben. Picasso azonban érzi, hogy e megtalált harmónia csak periferikus, s az 1904-1905-ös rövid idilli kitérő után újra visszatér ahhoz a problémakörhöz, amelyet az "Emberpár"-ban pendített meg, s még tovább kutatja azokat a kifejezőeszközöket, amelyekkel a szörnyű kort tolmácsolni tudja. E keresésében szakítania kellett az európai festészet hagyományos formanyelvével, amely a görög reneszánsz művészetre épült és a humanizmusból fakadt, és fogékonnyá kellett válnia a primitív, a barbár művészetek iránt. Nemcsak Picasso műveinek a sajátsága ez, hiszen e probléma élteti a modern zene forradalmát is, ez érlel olyan műveket, mint néhány évvel később Bartók "Allegro barbaro"-ja. Picasso úgynevezett néger-korszaka kezdődik, a az átmenetet a még a klasszikus tradícióba kapcsolódó "Fésülködés" (1905-1906) és különösen a "Két egymásba karoló női akt" ( 1906) képviseli. Az új korszaknak, az ún. néger-periódusnak a főműve az "Avignoni kisasszonyok" (1906-1907), de e 244x234 cm-es vászon mellett az új szellemű képek egész sorát festi ("Nő törülközővel" 1907; "Sárgaruhás nő" 1907; "Két akt" 1907; "Asszony legyezővel" 1908, stb.) .

Avignoni kisasszonyok Pablo Picasso: Avignoni kisasszonyok
Kék akt Pablo Picasso: Kék akt
Harlequin a kávéházban Pablo Picasso:Harlequin a kávéházban

Nemcsak a forma módosul, színei is változnak; a halvány kék és rózsaszín helyett az okker, majd a harsány és a mély, súlyos színek válnak jellemzővé. ( "Virág az asztalon" 1907: "Csendélet" 1909) A rózsaszín korszakot jellemző harmónia helyett barbár erők törnek fel. A néger faszobrászat, a primitív ibériai művészet és a Közép-Kelet művészeti emlékeinek hatása érződik. A primitív művészet revelációként hat: a klasszikus görög és reneszánsz formanyelvvel ellentétes úton az európai szépségeszménytől távol is lehet nagyszerűt alkotni. A nagy szakítás az európai művészet tradicionális természetszemléletével a negroid korszakban és különösen az "Avignoni kiasszonyok" c. festményben történt meg. Gauguin, Van Gogh, Cézanne és Matisse igen sokban tágították a festészet hagyományos formanyelvét, de még nem égették fel azt a hidat, ami új útkeresésüket a hagyományhoz kötötte, nem dolgoztak úgy, mintha a vonal-perspektíva még ismeretlen lenne. Picasso szakít a klasszikus kép alapvető koncepciójával, s ennek megfelelően tagadja az egy nézőponttól meghatározott, perspektivikus teret. A téranalízisnek megfelelően több nézőpontot vezet be, ezért alakjai a klasszikus értelemben torzzá, szervetlenné válnak, milyenségüket nem a látványhoz való hasonlóság, hanem egészen más belső esztétikai szükségszerűség szabja meg. Tördelt síkok, geometrikus metszetek jellemzik a néger periódus képeit, s ezzel lényegében megnyílt az út a modern képzőművészet hatalmas horderejű vállalkozása, a kubizmus felé.

A klasszikus tradícióval való szakítás tette fogékonnyá a festőket a görög-reneszánsz szépségeszménytől távolálló alkotások esztétikai értékének a megértésére is. E fogékonyságnak volt a következménye a néger plasztika megismerése és kultiválása, de lényegében ebben gyökeredzett a mindenféle naiv, primitív művészethez való vonzódás is. Ekkor fedezik fel a gyermekrajzok primitív báját és ekkor jutnak világsikerre az olyan autodidakta művészek, mint Henri Julien Féliz Rousseau (1844-1910). Rousseau nem volt hivatásos festő. Mint a neve előtti gyakori jelző mutatja: finánc volt, aki kezdetben szórakozásból, minden tanultság nélkül festegetett. 1880-tól dolgozik, 1886-tól szerepel a "Salon dea Indépendants" kiállításain, de igazán nagy sikere a XX. század első évtizedében van. Apollinaire és Picasso köre rendkívül tiszteli képei naivitását, valamint azt az önállóságot, amellyel a látványhűséget meghaladva, szuverén módon megteremti képei sajátos zárt világát; nem másol, hanem alkot. 1905-ben a Vadakkal állít ki, ekkor ismeri meg a fiatal festők körét, akik 1908-ban már bankettet rendeznek tiszteletére. Rousseau festészete sokoldalú témakört ölel fel: történelmi képek, allegorikus jelenetek, környezete, a mindennapi élet eseményei, tájak, gyárépületek, virágcsendéletek, egzotikus őserdei képek és portrék. Sajátos, naiv stílusát gazdag dekoratív fantázia jellemzi, képei szerkezetének súlyossága mozdíthatatlan erőt és nyugalmat sugároz, ezért lényegében Rousseau is ugyan oda jutott, mint Cézanne és Seurat, ha gyökeresen ellentétes úton is: az impresszionizmus pillanatszerűségével szemben szilárd és állandó világot teremtett. Rousseau nyomán az autodidakta festők egész sora tűnt fel. A műtörténetírás többféleképpen keresztelte el őket: a valóság népi mestereinek, naiv realistáknak, vasárnapi festőknek stb. Legtöbbjük már a korszakunk utáni periódusban vált ismertté, a mozgalom őse, forrása és legnagyobb képviselője azonban a finánc Rousseau.

Több műtörténész e primitívek közé sorolja a század első évtizedének legkiválóbb tájfestőjét Maurice Utrillót (1883-1955) is. Utrillo is autodidakta, de művészete még sem tartozik a primitívek közé, bár teljesen ösztönös. Szenvedélyes alkoholista volt, 1901-ben került először gyógyintézetbe, mikor is anyja, Suzanne Valadon, a századvég érdekes, modellből lett festőművésznője adta kezébe az ecsetet. Ettől kezdve Utrillo szüntelenül festett és ivott, márcsak azért is fest, hogy legyen miből innia. Közben kórházról kórházra jár, s festi Montmartre-t, majd a francia vidéki tájakat, templomokat. Először kijár a motívumhoz, bár ekkor is szabadon, alakítja a látványt, 1909-től kezdve azonban csak képeslapokról fest, ám ekkor is saját víziója szerint. Semmiféle teória, iskolás műveltség nem zavarja látását, csak a természetből és zaklatott lelkéből nyeri inspirációit, s ecsetje nyomán varázsos szépségben és hangulatban bontakoznak ki a tájak. 1908-14 között az ún. "fehér korszak"-ba tartozó képeit festi, fanyar szürke, tompított fehér harmónia fogja össze a jól konstruált, pasztózus festményeket. Ösztönös realista. A festészet nála valamiféle spontán automatizmus, lelki kényszer következménye; teljesen hiányzik belőle az az intellektualizmus, amely általában a kortárs művészeket jellemzi. Lényegében a festészet nagy realista tradíciójának sajátosan modern folytatója.
A Fauves-tömörülés mozgalma már feszegette a tradicionális festészet határait, hiszen minden elemnek a szín alá vetése lényegében már a klasszikus perspektíva, ami ezzel összefonódik, a festészet illuzionisztikus jellegének a támadása. E támadást fejezi be a kubizmus, amely azonban nemcsak rombol, hanem az érvényét veszítette klasszikus térszemlélet, perspektíva és képszerkesztés helyébe új megoldást is próbál állítani, mégpedig olyant, amely megfelel a természettudomány modern forradalma következtében módosult természet-értelmezésnek, a relativitás tér és idő koncepciójának is. A vállalkozás hallatlan horderejű, a talán illik is rá Degas bölcs megállapítása, amelyet a modern festői törekvésekre általánosítva mondott: "Úgy vélem, ezek a fiatal emberek valami olyant kísérelnek csinálni, ami nehezebb, mint a festészet." Csakugyan a kubisták nagy vállalkozása, a klasszikus perspektíva helyett új képszerkesztésre való törekvés, túlmegy a festészet hatáskörén, s nem véletlen, hogy a kubizmus útkeresése gyümölcsözőbben hatott talán a modern építészet, mint a képzőművészet fejlődésére.

A kubizmus első próbálgatása az 1906-1907-es években figyelhető meg, Picasso már említett "Avignoni kisasszonyok"-ja a határkő. E kép hatását jelzi, hogy például Derain miatta szakított a fauvizmussal. A kubizmus azonban nemcsak Picasso ügye, mellette, vele egy időben Braque is hasonló úton indul. Útkeresésüket segítette Cézanne művészetének mind jobb megismerése. Cézanne 1904-es, majd különösen 1907-es kiállítása elhatároló jellegű volt. A kubisták sokat hivatkoztak Cézanne megállapítására: "A természetben minden a gömb, a kúp és a henger szerint modellálódik". A kubizmus első szakasza el is választhatatlan nevétől. Ugyancsak ösztönzően hatott Seurat 1905-ös retrospektív kiállítása: Seurat architektonikus útkeresése is a kubizmus kezdeményezését igazolta.
A kubizmus első képviselői Picasso, Braque, Juan Gris és Dufy voltak, majd 1910-ben állította ki Léger az "Aktok az erdőben" c. képét, ugyanekkor szerepel Delaunay "Eiffel-torony" c. vászna. 1911 a dátuma a híres "Salon des Indépendants" 41. teremnek, ahol is Delaunay, Le Fauconnier, Albert Gleizes, Jean Metzinger és Fernand Léger szerepel kubista képekkel. Braque és Picasso mindig külön állítottak ki. Az 1911-es Őszi Szalonban csatlakozik hozzájuk André Lhote, Marcel Duchamp, Roger de la Fresnaye és Jacques Villon. Ekkor már nagy vihart fakasztanak, még a képviselőházban is interpellálnak a kuzbizmus ellen. Az 1912-es és 1913-as "Függetlenek Szalonja" azonban már tele az említett mesterek azóta már történelmi jelentőségűvé vált kubisták vásznaival.
A kubizmus új plasztikai nyelvet próbált teremteni, s szakított a reneszánsz óta a képzőművészetben uralkodó empirikus látványszerűséggel; elvetette a képzőművészet atmoszférikus problémáit. Azt vallotta, hogy a festészetnek nem látott valóság festői utánzása a feladata, hanem az alkotás, ezért véleményük szerint szakítottak azzal az esztétikai magatartással, amelyet még az arisztotelészi "mimesis", a valóság művészi utánzásának a vállalása határozott meg. Úgy vélték, hogy mivel nem a látott, hanem az elképzelt valóság-összefüggéseket ábrázolják, túllépnek az eddigi művészet utánzó jellegén. A kubizmus egyik legjelentősebb képviselője, a spanyol Juan Gris szerint a kubizmus célja: "ismert elemekből ,új egységeket alkotni tisztán plasztikai metaforákkál vagy célzásokkal szerkesztvén meg őket.
A kubizmus hatalmas vállalkozás volt, s a képzőművészet fejlődésének szükségszerű állomása. Mint ahogy az impresszionizmus és a pointillizmus elment a végsőkig a látvány-elemzésben, a tapasztalati illuzionizmus művészi rögzítésében - úgy a kubizmus a végsőkig fokozta a szerkezetet, a tárgyakat és a téri viszonylatokat meghatározó geometriai szükségszerűségeket. Jelentős állomás volt, de értéke inkább csak mint heroikus kísérlet maradandó, nem véletlen, hogy legtehetségesebb képviselői, mint Braque és Picasso nem is tekintették másnak, mint átmenetnek. A kubizmus néhány képviselője, mint pl. a kubizmusról több cikket, illetve könyvet író Albert Gleizes úgy vélte, hogy a kubizmus teljesen új formanyelvet és a művészet minden területére érvényes stílust is teremtett. Ez túlzás, noha megállapítható, hogy a kubizmus hatása eltörölhetetlen, az építészet mellett a modern iparművészet, az ipari forma és az alkalmazott grafika máig is benne gyökeredzik. A legnagyobb jelentősége pedig abban rejlik, hogy architektonikus szemléletével, az építészetre gyakorolt hatásával, majd a későbbi periódusában a táblakép-koncepció elvetésével a festészet és az építészet kapcsolatának az ösztönzőjévé vált.

A kubizmus történetét általában három szakaszra szokták bontani, jóllehet pl. a költő Apollinaire, a kubizmus egyik teoretikusa, négy csoportot jelöl meg: a tudományos; a fizika (természeti), az orfikus (zenei) és az ösztönös kubizmust. Az általános felosztás ma inkább a történelmi eseménysort követi, ezért a kubizmus első, "cézanne-i" periódusáról (1907-1909), a második ún. analitikus (1910-1912) és a harmadik "szintetikus"(1913-1914) fázisáról írnak.

Az első periódusban lényegében a cézanne-i intenciónak megfelelően a forma geometrikus, kubisztikus átfogalmazása történik meg, de még nem szakítanak teljesen a klasszikus távlattannal. A színt, mint az illuzionizmus legfőbb eszközét, már ekkor is redukálják, ezzel pedig elszakadnak Cézanne-tól, a művészettörténet egyik legnagyobb koloristájától. A Cézanne-tól való elkülönülést mutatja egyébként Juan Gris találó megállapítása is: "Cézanne az architektúra felé megy, én távolodom tőle." A második periódust a "szimultanizmus" jellemzi, azaz ugyanazon a képen többféle nézőpontot egyesítenek, ugyanazt a tárgyat különféle nézőpontból vizsgálják meg, mintegy kiterítik a felületre, széttördelik. A tömeg elveszíti jelentőségét a felülettel szemben. Az uralkodó szín a barnásszürke. A művészek, ha táblaképet festenek is, szakítanak a táblakép-koncepcióval, a kép szerkezete túlkívánkozik a kép lezárt határain. A tárgyakat analizálják tehát, felbontják, innen is kapta e fázis a nevét. A harmadik periódus a "szintetikus" stádium. Ekkor már teljesen szakítanak a naturális tárgyakkal, a tárgyak utánzását a teljesen szabadon kitalált képzőművészeti "jelek" használata helyettesíti. A harmadik stádiumot is a több perspektivikus nézőpont jellemzi, a tömegek még inkább felszívódnak a síkban. A második korszak szürkés-barnás tónusa helyett gazdagodnak a színek. Mozgalmas ritmus hatja át a kompozíciókat. A statikusság helyett a mozgás hangsúlyozódik, s ezzel - a kubisták esztétikái szerint a reneszánsz térformálása helyébe az időbeli forma lép. A különféle térmetszetek a felületen ritmikus egységbe fonódnak.

Lány gitárral Georges Braque: Lány gitárral vagy Muzsikusnő,1913.

A kubizmus főalakja Picasso mellett Georges Braque (1882-). Braque a fauvizmusból indult, Othon Friesszel együtt, ő az egyetlen festő, aki részt vesz a XX. század két nagy mozgalmában, a fauvizmusban és a kubizmusban, s a kubizmuson belül is végigjárja mindegyik szakaszt. A rövid Fauve-korszakát is át-átszövik már a cézanne-i elemek, ahogy szellemesen írták róla, olyan fauve volt, aki inkább kacsintott Cézanne-ra, mint Van Goghra. 1908-ban erősebben Cézanne hatása alá kerül, majd hirtelen a kubizmus egyik megalapítója válik belőle, az ő képei nyerték el a "kis kubusok" lekicsinylő jelzőjét is. 1910-1911-ben monochrom képeket fest, és ő vezeti be először a nyomtatott betű applikálását is, s az ő festményein jelenik meg a modern művészetben oly gyakori motívum a zeneszerszám ábrázolása. Festészetét a logikus konstrukció, a tiszta dekoratív szellem élteti. A XX. század egyik legintellektuálisabb, legfranciásabb festője. Kulturált festészetét találóan jellemzik saját szavai: "Szeretem a szabályt, amely korrigálja az érzelmet." A háborúban súlyosan megsebesült. Művészetének kubizmuson túli szakasza, a világszerte nagy hatást gyakorló sajátos braque-i stílus már a korszakunk utáni idő terméke.

Picasso és Brague mellett a kubizmus egyik alapítójaként tisztelik a spanyol Juan Gris-t (1887-1927), aki mindvégig hű maradt a kubista eszmékhez, s különösen a kubizmus harmadik stádiumának a problémaköre foglalkoztatta. Rajtuk kívül még Delaunay, Léger és Villon tartoztak a kubista festők élvonalába.

Kör alakú formák Robert Delaunay: Kör alakú formák.

Robert Delaunay (1885-1941) festészete már bizonyos értékig a kubizmus túlhaladása is a teljes absztrakció felé, amelynek Kandinsky mellett ő az első jelentős képviselője. Kezdetben a Fauves-körhöz tartozott, de már az 1906-os dátumú képein is feltűnik a későbbi korszakára jellemző formamegoldás, a körforgásos ritmus keresése. 1910-ben festi az "Eiffel-torony" c. erőteljes színvilágú képét, amelyben az Eiffel-torony kanyargó körlépcsőjének a látószögeiből festi magát a tornyot és a környező városrészt, tehát a kompozícióba a merész konstrukció, a látott kép felbontása és a színkontraszt segítségével megpróbálja a tér és az idő egységét éreztetni. Hasonló felfogásban Delaunay több sporttal foglalkozó képet is fest.
1911 a dátuma Delaunay következő igen jelentős képének, "A szimultán ablakok"-nak, amelyben szakít a kubizmussal és az ún. "orfizmus" megalapítójává válik. A festmény színes felületek egymás mellé helyezéséből épül össze, és lényegében már absztrakt kompozíció. Delaunay a mozgás és a ritmus érdekében lemond a perspektíváról, a tömegről. Az egyidejű kontrasztot erős ritmussá fokozta az 1912-es "Kozmikus cirkuláris formák" és az 1914-es "Szimultán forgás" és "Blériot emlékére" című absztrakt kompozíciójában. Az olasz futurizmussal rokon "orfizmus" mozgalmához az amerikai Bruce, Morgan Russel, Wright és Delaunay felesége, az orosz Sonja Terk csatlakozott. Az orfizmus bizonyos mértékig az impresszionizmus és a dekoratív törekvések reakciója a kubizmus szigorúságával, színtelenségével szemben. Delaunaynak nagy hatása volt a kortárs német mozgalmakra, Franz Marc; és Auguste Macke tanul tőle, Klee fordítja németre a cikkeit, sőt Delaunay maga is részt vett a "Der Blaue Reiter" mozgalmaiban.

Napernyős nő August Macke: Napernyős nő kalapszalon előtt, 1914.

Ugyancsak 1910 után bontakozik ki a kubizmus másik továbbfejlesztőjének, a "Section d'Or"-nak (Aranymetszés) a mozgalma is. 1912-ben, a párizsi La Boétie galériában a Section d'Or kiállításán Braque és Picasso kivételével minden kubista szerepelt. A közös törekvésű művészek Jacques Villon (1875) műtermében találkozgattak, és a klasszikus művészet arányproblémáit tárgyalták. Villon tudományos szabatossággal foglalkozott Vitruvius ide vonatkozó nézeteivel és a reneszánsz arányproblémáival. (Leonardo, Luca Pacioli.) Úgy vélte, hogy egyetlen részekre osztott egység sem lehet harmonikus, csak ha ugyanolyan viszony van a nagy és a kis részek között, mint a nagy részek és az egész között. Felhasználták a klasszikus gúla elméletét, amely szerint egy tárgyat és annak részeit a gúlának megfelelően látjuk, azaz a gúla csúcsa a szemünkben van, míg alapja a tárgyban vagy a tárgy metszetében. Villon ezt az elvet mérnöki precizitással alkalmazta igen finom színű kompozícióiban. ("Tálaló-asztal" 1912; "Menetelő katonák" 1913; "A játék" 1919.)

Lépcsőn lemenő akt Marcell Duchamp: Lépcsőn lemenő akt, 1912.

A mozgalom jellemző terméke még Marcel Duchamp "Lépcsőn jövő akt" (.1912), Albert Gleizes "Táj szélmalommal" ( 1913) és Francis Picabia "Szevillai körmenet" (1922) c. képe. Picabia az absztrakt művészet egyik első képviselője.

A kubizmust a XX. század, a gép korszakának sajátos termékével, a gépszerű, mechanikai formázással kötötte össze Fernand Léger (1881-1955), a geometrikus, majd a mechanikus szemlélet egyik jellegzetes képviselője. A tájat, a tárgyakat geometrikus szkémává mezteleníti, 1917 körül erős dinamizmus jellemzi festészetét, majd az absztrakt, autonóm architektúra válik uralkodóvá képein.

A fiatalon elhunyt Roger de la Fresnay (1885-1925) Nabis-indulás után Cézanne hatásán át jut a kubizmushoz, Braque közelébe ("Ülő ember", 1914; "A levegő meghódítása", 1913). A kubizmusnak nemcsak képviselője, hanem elméleti harcosa volt Jean Metzinger (1883) és a már említett Albert Gleizes (1881-1953), akik 1912-ben könyvet is írtak a kubizmusról. A kubizmusnak igen nagy volt az elméleti tevékenysége. Hozzájárult ehhez az is, hogy a kubizmus mozgalmában az élén Apollinaire-rel igen sok író is részt vett. Igen nagy jelentősége volt ebből a szempontból a "Les Soirées de Paris"-nak, amely 1912 februárjában jelent meg, s ebben fejtették ki az avantgarde törekvések esztétikáját. "

A kubizmus mellékterméke volt az ún. "papiers collés" (ragasztott papír) próbálkozás is. Picasso, Braque és Juan Gris betűket, újságkivágásokat, majd más anyagot applikáltak festményeikbe, ezzel új plasztikai hatást akartak elérni, a festéknél keményebb anyagokkal új formai viszonyokra törekedtek. A mozgalom azonban csak periférikus kísérletnek bizonyult, bár az alkalmazott grafikában maradandó alkotása.

A háború felé feltartóztathatatlanul rohanó társadalom álságának jellemző tünete volt az olasz futurizmus mozgalma. Kezdetben irodalmi irányzatnak indult, 1909-ben írta az olasz Filippo Tommaso Marinetti a "Futurista kiáltványt", amelyben lényegében a háborút, a fasizmust dicsőítette, hirdetve, hogy "művészetünk főeleme a Bátorság, Vakmerőség és a Felháborodás . . . "A háborút akarjuk dicsérni - a világ egyetlen higéniáját -, a militarizmust..." A futurizmus hamarosan a képzőművészetben is jelentkezett, bár ott nem jellemezte az a barbárság-dicsőítés, amire a manifesztum hivatkozott. 1910-ben Carlo Carrá, Umberto Boccioni és Luigi Russolo kapcsolódnak a mozgalomhoz, majd Giacomo Balla és Gino Severini.

A futurista festőkre igen nagy hatással volt a kubizmus, majd különösen Delaunay orfizmusa. A kubisztikus kompozícióba a dinamizmus elemét akarták bevezetni. Fő jellemzője a mozgalmasság és a szimultanizmus, azaz a különféle időben keletkezett mozgást és a mozgás okozta benyomást egy időben jeleníti meg, a mozgás fázisait egymás mellé helyezi, sőt ugyanabba a képbe sűríti a művésznek a különféle időkből való benyomásait, érzelmeit is. A futurizmus egyik vezéregyénisége volt Umberto Boccioni (1882-1916), aki 1911 körül a "Lélekállapotok" című sorozatot festi, amelyben több emlékképet egyesített egy képbe, mint például a "Búcsú" című festménybe az utazás élményét. Jellemző, bizonyos mértékig expresszionisztikus képe "Az utca erői" (1911 című, drámaian mozgalmas kompozíciója). 1912-ben kiadta "A futurista szobrászat technikai kiadványa" című munkáját, majd 1914-ben a "Futurista festészet, szobrászat" című könyvét."

A zenével is foglalkozó Luigi Russolo képein is zenei hatást akart ébreszteni. A kubizmushoz állt közel Carlo Carrá ( 1881) festészete ("Egyidejűség", "Asszony és balkon" 1912; "Milanói galéria" 1912). Gino Severinit (1883) a mozgás festői problémája foglalkoztatta, a mozgásritmusokat szétvágva, fázisaiban helyezte egymás mellé. ("A boulevard"; "Pan-pan-tánc Monicoban" 1909-11; "Táncosnő a Tabarin-bárban" 1912) Severini tiszta, dekoratív színeket használt. A futurizmus csak periférikus állomása volt a modern képzőművészetnek, bár az expresszionistákra gyakorolt hatása miatt bekapcsolódott a modern festészet egyetemes vérkeringésébe.

A futurizmusnak volt orosz változata a Mihail Larinov , és Goncsarova Natalja által szervezett ún. "rayonizmus" amely a futurizmus és az absztrakció közötti átmenetet képviselte.

Németországban a XX. század második évtizedében az expresszionizmus vált a legjellemzőbb festői törekvéssé. A kubizmus sajátosan francia, a futurizmus pedig olasz művészeti mozgalom volt. Már a Fauves-kör német megfelelője, a "Die Brücke" csoportja is magában hordozta az expresszionizmus csíráit, hiszen Munch, akinek a hatása érződött e mozgalmon, az expresszionizmus egyik előfutára. Ugyancsak hatott az expresszionizmusra Van Gogh, Toulouse-Lautrec, Ensor és Hodler is, s rajtuk keresztül a szecesszió szimbolizmusa és miszticizmusa. Kezdetben a szecesszió és az expresszionizmus össze is fonódik, Kandinsky és Kokoschka korai képei még a szecesszióban fogantak.
Az expresszionizmus a romantika késői változata, s míg a kubizmust a teljes objektivitás, a művészi szubjektumnak a háttérbe vonulása jellemezte, az expresszionizmus a művészi alany néha szinte beteges önkivetítődése; annak a tragikus életérzésnek, szorongásnak a hű tükörképe, amely a háború előtt és alatt az értelmiséget elfogta. Emellett azonban az expresszionista formanyelv dinamizmusa lehetővé tette, hogy ne csak a szorongást fejezze ki, hanem a társadalmi aktivitást vállaló radikális szemléletű festők kezében a kor forradalmi tendenciáit is tükrözni tudja. Így például expresszionista formajegyek jellemzik a kiváló tehetségű Kathe Kollwitz ( 1867-1945) forradalmi, munkástematikájú, realista grafikáit is ("Parasztasszony, Parasztháború"-sorozat, 1908). "
Az expresszionizmusnak a német művészetben több előfutára ölt: "Phalanx", majd a "Die Brücke", a "Neue Sezession" (1907), a Kandinsky és Alexej Javlensky által alakított "Müncheni Művészek Új Társasága" (1909), amelybe rajtuk kívül Kanoldt, Kubin, Wittenstein, Gabriele Muther, Marianna von Werefkin, Zacharoff, Franz Mare, Otto Fischer és Mogilewsky tartoztak, s amelyek kiállításain meghívottként Picasso, Braque, Derain, Rouault és Van Dongen is szerepelt. 1910-ben indult az expresszionizmus főszervezőjének, Herwart Waldennak folyóirata, a "Sturm" (Vihar). Ugyancsak fontos szerepet játszott a Marc és Kandinsky által indított "Der Blaue Reiter" (A kék lovas) almanach.

A német expresszionizmus egyik legjelentősebb alakja Franz Marc (1880-1916) volt. Kezdetben őrá is a Jugendstil hatott, 1907-es párizsi útján pedig Van Goghot fedezi fel. Erősen szubjektív, kissé a misztika felé hajló művész. Igen sok képének tematikája foglalkozik állatokkal, jeleneteit szimbolikussá fokozza ("Kék lovak tornya", "Az állatok sorsa", "Őzgidák erdőben"). A harsogó színekhez vonzódik. 1912 után a kubizmus hatására nagy gondot fordít a konstrukcióra. Saját bevallása szerint a finánc Rouaseau művészete ragadta meg leginkább. A háború alatt festett képeiben ("Tört formák", "Egyszerű formák") az absztrakció felé közeledik. A művészi ösztönösséget hirdette; festészete romantikus, misztikus lelkületének hű tükörképe.

A "Die Brücke" e csoportjából szakadt ki és haladt az expresszionizmus felé Emil Nolde (1867-1956). 1908-tól kezdve színei harsogóbbá, formái súlyosabbá válnak. 1909 után nagy vallásos kompozíciókat fest ("Utolsó vacsora" , "Pünkösd", "József elmeséli az álmát"). Hat rá az maszk egzotikus művészet, igen sok festményén szerepel. 1913-14-ben oroszországi és távol-keleti expedícióban vesz részt, a primitív művészet ekkor még inkább megragadja. Igen jellemző grafikai munkássága is. Franz Marcon és Emil Noldén kívül még Max Pechstein és a már említett Kirchner, majd a korszakunk után kibontakozó Max Beckmann tartozik az első expresszionista nemzedékhez.

Az expresszionizmus legnagyobb alakja a bécsi Oskar Kokoschka (1886), a század egyik legegyénibb, legérzékenyebb művésze. Kezdeti korszaka még a Jugendstilhez kapcsolódott, 1910 utáni festményei azonban már az expresszionizmus formajegyében fogantak. Sajátos formanyelvét az izgatott, csapongó ecsetjárás, a szinte barokkos kavargás jellemzi. Különösen portréi nagyszerűek, a művészettörténet nagy pszichológus festői közé tartozik, hallatlan érzékkel és könyörtelen éleslátással fejti le modelljeiről a véletlenszerű vonásokat, és a lélek legmélyebb részéig ásva jeleníti gazdag lelkivilágot élő alakjait. Portréit a művészettörténet a modern pszichoanalízis képzőművészeti megfelelőjének tartja.

Az expresszionizmus mozgalmától elválaszthatatlan Waszilij Kandinszkij (1866-1944) neve, hiszen a "Phalanx"-tól a Der Rlaue Reiter"-ig minden avantgarde-törekvés élharcosa, mégis a művészettörténet elsősorban az ún. "abszolút festészet", az "absztrakt művészet" megalapítójaként tartja számon.
Már a kubizmusban a természeti tárgyak mindinkább elveszítették jelentőségüket, az ábrázolást a jelek helyettesítették. Ezt a folyamatot folytatta Kandinsky, aki az 1910-es "Über das Geistige in der Kunst" című könyvében elméletileg is a "tiszta festészet" mellett száll síkra, azt vallja, hogy a festményből minden témát, gondolati anyagot ki kell lúgozni. Ugyanebből az évből való az első teljesen absztrakt akvarellje is. Kandinsky ekkor úgy érzi, hogy a tárgyak károsak a festészetre: Jellemző absztrakt festményei közül az 1914-es "Kompozíció"-t, a "Fekete ív"-et (1912) kell megemlíteni. Az expresszionista indíték absztrakt kompozícióiban is érződik, festészetét a romantikus drámaiság jellemzi. Kandinsky a zenéhez akarta közelíteni a festészetet, úgy vélte, hogy a képzőművészetnek is ugyanolyan tiszta, minden naturális utalás nélküli esztétikai hatást kell ébresztenie, mint a zenének.

Kandinsky mellett az absztrakt művészet első korszakába tartozott még a cseh Kupka (1871), aki 1911-12-ben festi a "Fuga piros és kék színben" c. absztrakt kompozícióját, és a már említett Picabia és Delaunay. Az absztrakció másik iránya, az 1917-ben alakított "De Stilj" mozgalma pedig az architektúrához közelítette a festészetet. Ennek az iránynak a fő képviselője a modern építészetben jelentős szerepet játszó Theo van Doesburg mellett Piet Mondrian (1872-1944).

Kompozíció Piet Mondrian: Kompozíció 1936.

 

Vörös fa Piet Mondrian: Vörös fa.


Mondrian 1911-ben festi a. "Fák" c. sorozatát, majd Amszterdamban a tengerről és a katedrálisról fest sorozatot. E képeiben is már a horizontális és vertikális vonalak ritmusát keresi, a tízes évek végén pedig teljesen absztrakt konstrukciókat szerkeszt. Mondrian tiszta térelosztású konstrukcióinak felmérhetetlen hatása volt a modern építészet fejlődésére.

Az absztrakt törekvéseknek több válfaja volt. 1913-ban amerikai festők, Morgan Russel és Macdonald Wright alapítják az orfizmustól inspirált ún. "szinkronizmus"-t. Amadée Ozenfant és Le Corbusier "purizmus"-a pedig a konstruktivizmus egyik változata volt, hasonlóan a Malevitch által kultivált "szuprematizmus"-hoz. 1913-ban Malevitch kiállított egy olyan vásznat, amely csupán fehér alapon szabályos négyszöget ábrázolt, s ezzel végletekig fokozta a kép geo metrikus megépítettségét. Ugyanebben az időben alakítja meg Tatlin a "konstruktivimus"-t, Rodchenko a "non-objektivizmus"-t stb. Mint a nevek is mutatják, az absztrakció konstruktivista irányának a fő képviselői oroszok voltak, nem véletlen, hiszen a futurizmusnak is itt volt Olaszország után a legerősebb tábora, bár pl. irodalmi síkon, a futurizmus csakhamar más társadalmi problematikát fejezett ki, mint szülőhazájában. Az absztrakt művészet további fejlődésének a nyomonkísérése már a két világháború közti szakasz elemzéséhez tartozik.

A háború után megerősödő szürrealizmusnak volt az előfutára a Giorgio de Chirico (1888) által alapított "metafizikus festészet", amely az 1910-15 közötti években fejlődött ki. A metafizikus festészet szakított a futurizmus dinamizmusával és kristályos formatisztasága, nyugalma már a neoklasszicizmust készíti elő. Képviselői azt vallották, hogy fel kell fedni a tárgyak rejtett nyelvét, az álmok, a tudatalatti világát, a dolgokban rejlő mágiát. A mozgalom célkitűzését kitűnően jellemzik Chirico szavai: "Mi, akik ismerjük a metafizikus ábécé jeleit, tudjuk, milyen örömök és fájdalmak vannak bezárva egy portikusba, utca szögletébe, szoba falai közé vagy egy doboz belsejébe." Chiricón kívül még a korábban futurista Carlo Carrá és Giorgio Morandi (1890) tartozott ehhez az irányhoz.

A szürrealizmus másik korai képviselője az európai festészetben az orosz Marc Chagall (1887). 1910-ben kerül Párizsba, de ott is otthoni élményeit, a kis galíciai zsidó falut, rokonait, gyermekkori élményeit festi misztikus révületben, gyakran álomszerű, költői víziókban. Képein gyakran különféle emlékek és élmények képét vegyíti, néha meghökkentően deformál, játékos ötletekkel változtatja meg a dolgok naturális formáját. Az 1908-as "Piros akt"-jában a fauvizmus és a kubizmus elvei elegyednek, de az ugyancsak 1908-ban festett barnás tónusú "Halál" c. képének témája már későbbi törekvéseihez kapcsolódik. Ugyancsak innen nyeri a "Temetés" (1909) és a "Születés" (1911) is témáját. Az 1910-es "Sárga szoba" indítja el szürrealisztikus elemekkel vegyülő képei sorát, amelynek a legmegragadóbb darabja az "Én és a falu" (1911). A képen ritmikus, egymásba vágó montázsban sorakoznak falujának emlékképei, felhasználja tehát a futurizmus szimultanizmusát, a Boccioni-féle idő-tér egybeolvasztást. E montázsszerű, általában erős kék színt felhasználó stílus él tovább a "Költő" (1911), az "Ivó katona" (1912-13), a "Csendélet" (1912) c. képében. E sorozatnak az egyik legszebb darabja az "Állatkereskedő" (1912). 1914 után többnyire a faluja életéből vett jeleneteket festi, álomszerűen átalakítva a meseszerű élményeket ("Vitebszk felett" 1914; anyja portréja stb.). Korszakunk végén kubista jellegű képeket fest ("A temető" 1917; "Szürke ház" 1917; "Kubista táj" 1918).

Kettősportré boros pohárral Marc Chagall: Kettősportré boros pohárral, 1917.

 

A vörös házMarc Chagall: A vörös ház.

A felsorolt avantgarde törekvések mellett a század első két évtizedében dolgoznak még olyan művészek is, akik a tradicionális festészet határán belül maradnak, vagy ha hatnak is rájuk az új mozgalmak, nem szakítanak a természetelvű piktúrával. A művészettörténet "École de Paris"-nak nevezi azokat a festőket, akik Párizsban éltek, hatottak rájuk az izmusok, de nem csatlakoztak egyik irányhoz sem. Az olasz Modigliani, a bolgár Pascin, a szürrealizmus előfutáraként már említett orosz Chagall, a litván Soutine művészetét szokták e gyűjtőfogalom alá összefoglalni.

Nő nyakláncal Amadeo Modigliani: Nő nyakláncal, 1916.
Elvira Amadeo Modigliani: Elvira.

Amadeo Modigliani (1884-1920) a Montmartre jellegzetes művésztípusa. Zseniális művész, ám az alkohol rabja, hamarosan tönkre is megy a. szervezete. A néger plasztika volt rá nagy hatással, igen kvalitásos szobrokat is mintázott e szellemben. Művészetének fő témája a női akt és a portré. Gótikus finomságú, törékeny aktjai költői szépségében a reneszánsz tradíció, elsősorban Botticelli festészetének a vállalása érződik. Képeit a vonal dekoratív erejének a felhasználása jellemzi, néhány portréja az expresszionizmussal is rokon. Női portréiban lelki finomságokat, Despiau szobraihoz hasonló mélységeket csillant meg. Művészetének kissé dekadens szépsége, színeinek varázsos bája bizonyos mértékig Picasso rózsaszín korszakához is kapcsolódik.

Pascin (eredeti nevén Julius Pinkas 1885-1930) világhírűvé már a korszakunk után vált. Chaim Soutine (1894-1943) az expresszionizmus rokona. Színmegoldása még a fauvizmushoz kapcsolódik. Korszakunkban alkotott képei közül kiemelkedik barátjáról, Modiglianiról (1916) festett portréja és önportréja.
Ha az említett mestereket nem is lehet egyik mozgalomhoz sem csatolni, azért hatottak rájuk az új törekvések, azok ismerete nélkül nem is érthető meg formanyelvük. Dolgozott azonban korszakunkban a művészeknek egész sora, akik lényegében még a XIX. századi művészeti irányok: az impresszionizmus, a naturalizmus és a realizmus szellemében munkálkodtak. Az impresszionista Liebermann, a realista Degas és Renoir, a posztimpresszionista Bonnard és Vuillard oeuvre-jük nagyszerű darabjait alkotják e periódusban, mégis az ő életművük már korszakunk előtt alakult ki, elemzésük oda is tartozik. Különösen Németországban voltak a konzervatívabb iránynak képviselői, elég csak Lovis Corinth (Golgotha-tryptichon 1911), az átmenetileg a szecesszióval is kacérkodó Max Slevogt és Leopold Graf von Kalckreut nevére utalni. Oroszországban is dolgoztak még a peredvizsnyikok képviselői, hiszen a realista irány vezére, Ilja Repin ereje teljében alkot. Kiemelkedők a már említett Szerovnak korunkban festett képei, mint a nagyszerű Gorkij portré és az 1905-ös forradalomról festett vázlatai. Dolgoznak olyan realista tájfestők, a barbizoni és a peredvizsnyik hagyomány örökösei is, mint Baksejev, Grabarj és Juon.
Korszakunkban kapcsolódnak az európai festészet áramkörébe a közép-európai népek művészei is. Romániában a kiváló realista, barbizoni hatást magábaszívó N. J. Grigorescu hatására főleg a francia realista piktúra eredményeit veszik át. A XIX. századi realizmus és a századforduló dekoratív törekvései fonódnak össze a finom kolorista, Stefan Luchian (1868-1916) festészetében. Csehszlovákiában elsősorban Antonín Slavícek (1870-1910) vállalkozott a tradíció és a modern törekvések ötvözésére. A szecesszió problémaköre éltette Max Svabinsky (1873) korai grafikáit. A XX. századi izmusok esztétikáját pedig az ún. "Nyolcak" tömörülése képviselte.
A XX. század első két évtizedének a piktúrája tehát a festészet történetének az egyik legérdekesebb, legszínesebb szakasza. A kapitalizmus kulturális válságának a korában igen sok olyan törekvés látott napvilágot, amelynek az értéke nem több a válság-szimptómánál. Az olyan eredmények azonban, mint Picasso kék és rózsaszín korszaka, Matisse és Rouault művészete vagy a kubizmus nagy horderejű kísérlete, nemcsak az eltelt másfél évszázad próbáját állotta ki, hanem a festészet egyetemes történetének is a nagy eredményei közé tartozik.

SZOBRÁSZAT

A kor szobrászata nem olyan jelentős, mint a festészete. A szobrászat mindig az építészettel karöltve jelentkezik, az építészet nagy korszakai, a görög, a román, a gótikus és reneszánsz, egyúttal a szobrászat fénykorai is. A XIX. századvégi eklektcizmus eleve megfojtotta az egészséges szobrászati törekvéseket, a neoreneszánsz paloták gipszkariatidái, habarcs-ornamentikája a kőfaragó és gipszöntő mesteremberek hatáskörébe tartozott. A szecesszió megkísérelte az építészet és a szobrászat megmaradt egységének az újrateremtését, de az emlékek túlnyomó részénél a szobrászati dísz nem emelkedik túl a puszta dekoratív funkción (pl. Ludwig Habich darmstadti szobrai). A szecesszió jellegzetes szobrásza volt a festőként említett német Max Klinger és a nagy kultúrájú orosz Konyenkov.
A XIX. századi szobrászat csődje a köztéri szobrokban mutatkozott meg leginkább. A bronzba öntött miniszterek és költők ott szomorkodnak a világ minden fővárosa díszes terein, de tisztelet az elenyésző kivételnek - művészeti jelentőségük a semmivel egyenlő. Az olyan hatalmas, a monumentalitás hatása helyett inkább elborzasztó emlékművek, mint a híres hamburgi Bismarck-emlék (Emil Schandt-Hugo Lederer) is inkább csak a kuriózumok közé tartozik, hasonlóan a leipzigi Völkerschlacht-emlékhez (Bruno Schmitz-Franz Metzner). Korszakunkban élnek még az előbbi periódus nagynevű szobrászai, de az ő életművük már lezáródott A nagy impresszionista szobrász, Auguste Rodin (1840-1917) ereje teljében dolgozik még, hiszen korszakunk határmezsgyéjén alkotja főművét, a Balzac-emléket (1897). 1909 a romantikus Victor Hugo-szobor dátuma, s olyan nagyszerű portrékat mintáz még korszakunkban, mint a Gustave Geffroy (1905) és a Clemenceau (1911) portré. Ennek ellenére az ő művészete még a XIX. század produktuma. Ugyancsak a múlt században gyökerezik még Adol f Hildebrand ( 1847-1921) és Constantin Meunier (1831-1905) munkássága is. A Hans von Marées-i és fiedlersi elveket valló Hildebrand korszakunkban is hű marad nemesveretű, a műfajtörvényeket figyelembe vevő klasszicizmusához. A belga bányászok nagy realista szobrásza, Meunier pedig most is ízes plasztikai nyelven mintázza munkásalakjait. 1900-ban állították fel Brüsszelben az "Ivó bányászló" című monumentális lovasszobrát.

Korszakunk két legjelentősebb szobrásza, Aristide Maillol (1861-1941) és Émile-Antoine Bourdelle (1861-1929) is még a század végén kezdi el működését, munkásságuk azonban már jócskán áthúzódik a XX. századba is.

Aristide Maillol (1861-1944) a Nabis-körhöz tartozott, Rippl-Rónai barátja, Rippl kitűnő portrét is festett róla. Festőként kezdte Maurice Denis, majd Gauguin hat rá. Szobrászként is az impresszionizmussal szembenálló törekvésekhez kapcsolódik, illetve azok legfőbb képviselője. Művészetében a régi antik szobrászat, az asszír, az egyiptomi és a kora-görög plasztika eszménye éled újjá. Franciaország mediterrán vidékén dolgozva mintázza robusztus aktjait Szobrait a monumentális zártság, a háromdimenziós, architektonikus szemlélet és a kicsattanó életerő, a rendkívül ízes plasztikai nyelv jellemzi, amely szinte ismeretlen a kor művészetében. S ami a legérdekesebb - ellentétben Picasso drámai negroidkorszakával -, Maillol művészete a görög tradíció folytatása; a primitív művészetek rusztikussága művészetében már csak a görög áttételen keresztül érződik. Maillolnak rendkívüli hatása volt, bebizonyította, hogy a szobrászat leglényegesebb esztétikai problémáit nem annyira a felületi szépségekre ügyelő impresszionizmus szemléletében lehet megoldani, mint inkább a zárt kompozícióban, az architek tonikus szerkesztésben, a monumentális hangvételben.

Aristide Maillol: Léda
1910 körül. Bronz.

Maillol, a Rodin utáni nemzedék legjelentősebb szobrásza festőként és szőnyegtervezőként kezdte pályafutását. Plasztikájának nyelve szigorú, kemény és egyszerű. Jóformán egyetlen témája a ruhátlan emberi test. Kisméretű szobrai is nyugalmas nagyságot szuggerálnak. Szobrainak felülete sima, formái zártak. Lédája a görög szobrászat szigorú korszakának hangulatát idézi. E női alaktól mi sem áll távolabb, mint a rodini művek zaklatottsága, belső hevülete. A s nem belső érzelmek hordozója ezúttal, hanem az emberi tesz szinte architektonikus szerkezetét hangsúlyozza.

Émile-Antoine Bourdelle Rodin köréből indult, később azonban ő is a modern, impresszionizmuson túlemelkedő szobrászat vezéralakjává vált. Különösen az archaikus szobrászat vonzotta, az archaikus görög plasztikában találta meg a neki legjobban megfelelő tradíciót. A kiegyensúlyozott nyugalmú Maillollal szemben szobrait igen gyakran a romantikus hevület fűti. 1912-ben alkotja nagyszabású reliefsorozatát a párizsi Théátre des Champs-Elyaéea-re. Általában sokat foglalkozik az építészet és a képzőművészet viszonyának a problémájával. 1909 a dátuma a nagyszerű "Íjazó Herkules" c. szobrának. Kiemelkedő helyet foglal el szobrászatában elementáris portréművészete (Rodin, Ingres).

Korszakunk harmadik kiváló szobrásza Charles Despiau (1871-1946) volt. Despiau is Rodin művészetéből indult el, de portréi, mint az 1904-es "Fiatal lány" vagy az 1905-ös "Fiatal landes-i", sokkal általánosítottabb érzelmeket tolmácsolnak, mint Rodin arcmásai. Szobrai sommázott plasztikai hangja inkább Maillol rokonává avatja. Kevés szobrot mintázott, de portréi a művészettörténet leglíraibb szobrai közé tartoznak.

A szecesszió és az expresszionizmus formajegyei keveredtek George Minne (1866-1941) szobraiban. 1898 táján mintázza gótikus jellegű figuráit, mint a "Térdeplők", "Az ereklyehordó", a "Kőműves". Jellemző szecessziós stílusban fogant szobra a Folkwang-múzeum kútja. Alakjait zártan mintázza, korszakunkban mindinkább erőteljes expresszív drámaisággal. - "Anya haldokló gyermekével" "Apácafej" c. szobrai jellemzik ezt az expresszionista stílust.

Ugyancsak az expresszionizmushoz kapcsolódik Wilhelm Lehmbruck (1881-1919) szobrászata. 1910-ben Párizsban Maillol hat rá ("Álló akt", 1911), de szobrászatában e hatásnál később sokkal erősebben érződik a német gótika tanulmányozása (67. kép). E gótikus jelleg szobraiban szervesen fonódik össze az expresszionizmus formajegyeivel ("Az elesett" 1915-1916; "A gondolkodó" 1917-1918).

A német expresszionizmus másik nagyhatású szobrászképviselője, Ernst Barlach (1870-1938) magába ötvözi még a szecesszió jellemvonásait is. Barlach 1906-ban Oroszországban járt, az ottani népi művészet is hatott rá. Szobrait mély belső erő hatja át. ("Fekvő paraszt" 1907; "A csillagjós" 1909; "Páni félelem" 1910; "A koldusasszony" 1908) Grafikai és irodalmi munkássága is jelentős.

A népi erő, a horvát-dalmát nemzeti eszme fűtötte szenvedély éltette Ivan Mestrovicé (1883) robusztus szobrászatát. Mestrovic mesterének, Franz Metzernek stílusát a bécsi szecesszió hatásával és modern drámai törekvésekkel ötvözte. A kor legkiválóbb cseh szobrásza a Myslbek és Rodin hatását ötvöző Jan Stursa (1880-1925).

Az avantgarde törekvéseknek is megvoltak a szobrász képviselői. Közöttük a legjelentősebb Alexander Archipenko (1887). 1908-ban kerül Párizsba és az 1910-11 közötti "Őszi Szalon"-okon tűnnek fel újszerű szobrai. Kezdetben " kubista szobrokat mintáz, majd expresszionista és absztrakt műveket készít. "A vörös tánc", "Anyaság", "Gyerekek", "Salome" című szobrai kubisztikus torzói nagy vihart arattak. 1912-16 között alakítja ki az ún. "skulptomalerei"-t; erősen dekoratív színű reliefeket mintáz. Szobrászata anyagául újszerű anyagokat is használ, az 1914-es "Medrano"-ja vas, fa, üveg konstrukció.

Archipenko mellett Hans Arp (1887) nevét kell megemlíteni. Arp Kandinsky harcostársa, majd a "dadaizmus" egyik fő képzőművész képviselője. A román Conetantin Brancusi (1876) naturalistaként kezdte, 1906-ban rendezi az első kollektív kiállítását Párizsban. 1905-től kezdve szerepel a párizsi kiállításokon absztrakt konstrukciókkal. Az ő munkássága is azonban inkább korszakunk végén kezd igazán jelentőssé válni. Futurista-kubista szellemben készített szobrokat Raymond Duchamp-Villon (1876-1918), Rudolf Belling (1886), Jacquea Lipchitz (1891). A Hildebrandt-Maillol tradíciót folytatta a német Georqe Kolbe (1887-1947), az olasz Ernesto de Fiori (1884-1945). Archipenko és Modigliani barátja, Antoine Pevsner (1886-1962) volt a konstruktivizmus egyik alapítója. A századforduló és a XX. sz. első két évtizede tehát a régi eszmények szétbomlásával és az új utak keresésével van tele. A szecesszió nagy stíluskísérlete kiagyalt miszticizmusba, szimbolizmusba és vértelen ornamentikába fulladt. A fauvizmus, a kubizmus és a gombamód szaporodó izmusok szétrombolták a klasszikus képzőművészet forma-törvényeit, de még nem tudtak új, nagyszabású stílussá, a kort igazán tükröző, mély tartalmak elmondására hivatott művészetté szilárdulni.


A FELHASZNÁLT IRODALOM:

- feladatok -

- vissza a tematikához -