A filozófiatörténet i. e. 322-től (Arisztotelész halálától) i. sz. 3. századig terjedő szakaszát hellenisztikus filozófiának mondjuk. A hellenisztikus filozófiának három jelentős irányzatát kell említenünk: epikureus, sztoikus és szkeptikus filozófia.
Epikurosz (i. e. 341 - 270) a démokritoszi természetfilozófia
követője. Logikai tanításából csak az igazság kritériumára vonatkozó megállapítását
ismerjük: az élőlények alapvető és elsődleges érzésének a gyönyörűséget és a
fájdalmat tekinti. Ennek megfelelően a helyes tett és az igaz ismeret kísérőjének
a gyönyör érzését, a helytelen tett és a téves ismeret kísérőjének a fájdalom
érzését tartja. Etikai szempontból a legfőbb jót a lélek nyugodt, indulatoktól
mentes állapotában jelöli meg. Ez az ataraxia ('zavaroktól való mentesség'),
amely a mérsékelt, filozófiailag kívánatos gyönyörűség érzését ébreszti a lélekben.
A hédoné ('gyönyörűség') szóból képzett kifejezéssel etikai álláspontját
hedonizmusnak nevezzük.
A középkori keresztény morálfilozófia - félreértve az epikuroszi hédoné mivoltát
- az epikureizmust a féktelen kicsapongás filozófiájaként értékelte és ítélte
el.
Terjedelmes életműve elveszett. Három filozófiai levele maradt fönn (Hérodotoszhoz,
Püthoklészhez, Menoikeuszhoz), valamint az Alapelvek című rövid kivonat
a tanításáról.
Epikurosz természetfilozófiájában előfeltételezi (ahogy azt Lucretiusnál olvashatjuk),
hogy semmi sem keletkezett a nemlétezőből, és semmi sem múlik el, nem változik
nemlétezővé. A harmadik alapelv: a mindenség soha nem volt és nem is
lesz a jelenlegitől különböző állapotban. Epikurosz, mint már említettük, Démokritoszhoz
- egyes értelmezők szerint tudtán kívül - kapcsolódik: a kozmoszt űrre és oszthatatlan
testekre osztja. A mindenség kiterjedésére nézve végtelen, az atomok száma úgyszintén.
Az atomoknak sok fajtája van, és minden tárgy űrből és az atomokból tevődik
össze. Az atomok ugyan fizikailag nem oszthatók, de gondolatilag véges mennyiségű
oszthatatlan részecskékből állnak: ezektől a minimális részecskéktől függ az
atomok mérete és alakja. Epikurosz az atomoknak súlyt tulajdonít, és ebből egyenesen
arra a következtetésre jut, hogy az atomok súlyuknál (precízebben: tömegüknél)
fogva zuhannak. Az atomok zuhanása véletlenszerűen (nem meghatározott helyen
és időben) elhajolhat, így magyarázható a természeti létezők kialakulása: az
atomok ideiglenes összekapcsolódása révén.
Megalapítója a kitioni Zénón (i. e. 336 - 264), aki Athénban a Tarka Csarnokban (Sztoa Poikilé) tanított. Az irányzat innen kapta a nevét. (Ritkábban használt elnevezése - "A Csarnok filozófusai" - is innen származik.) További sztoikus filozófusok: Kleanthész, Khrüszipposz, Antipatrosz, babilóni Diogenész, Poszeidóniosz, Epiktétosz és Marcus Aurelius.
Logikájukban a megismerés folyamatát a következő lépésekre osztják föl:
A képzetek azonban eredendően kétfélék. A komprehenzív képzet evidens képzet,
amely világosságánál fogva megragadja a lelket (latin comprehendo 'megragad,
megért valamit'), a nem komprehenzív képzet lehet téves is. A filozófia ismerettani
célja: olyan állapotba hozni a lelket, hogy kizárólag a komprehenzív képzetet
illesse asszenzióval. A komprehenzív képzet az igazság, kritériuma. Elsődleges
evidenciánk (komprehenzív képzetünk) önmagunk létezéséről való, és abban nyilvánul
meg, hogy minden érzékelést, képzetalkotást és gondolatot egyidejűleg nyomon
követ az a kimondatlan evidencia, hogy ezt én érzékelem és gondolom. Ennek az
elsődleges evidenciának a neve: önelsajátítás. Ellentétét elidegenedésnek nevezik
a sztoikusok.
Természetfilozófiai tanításuk szerint a világ két arkhéból: a passzív
anyagból és az aktív pneumából ('szellem') épül föl.
Az ember etikai célja: követni és tetteiben megvalósítani a jót. A Jó
lényegét tekintve egyetlen, ám megjelenését tekintve több formáját ismerjük.
Ezek: az erények. (A sztoikusok átveszik Platóntól a négy alapvető erényt, de
ennek rengeteg alfaját különböztetik meg.) A rossz nem más, mint a Jó ellentéte.
Az emberi világ dolgainak és eseményeinek legnagyobb része a két pólus között
helyezkedik el, ennélfogva etikai szempontból közömbös. Az etikailag művelt
ember feladata az, hogy a közömbös dolgokkal szemben közömbös, szenvedélymentes
magatartást tanúsítson. Ennek a helyes magatartásnak a neve: apatheia ('szenvedélymentesség').
[forrás: Epiktétosz]
Megalapítója az éliszi Pürrhón (i. e. 360 - 270). Az
irányzat neve a görög szkeptomai ('kutat') igéből származik: a filozófus
tevékenysége az örökös kutatás, ám a kutatást nem követi ítéletalkotás és szilárd
tantételek kimunkálása, mint a dogmatikus fllozófusoknál.
A dolgok megismerőképességünk számára elérhetetlenek, ebből következően a fizika
(természetfilozófia) nem is lehet része a. filozófiának. A logika feladata olyan
érvek kidolgozása, amelyek megalapozzák azt a tételt, hogy a külvilágról nem
lehet biztos ismeretet alkotni. Ezek az érvek az ún. troposzok (troposz
'mód', 'jelleg', 'fordulat'); a kifejezés arra utal, hogy ilyen módokon, ilyen
fordulatokkal lehet szkeptikus érveket alkotni.
Az ember etikailag helyes magatartása az ítéletektől való tartózkodás (epokhé
'felfüggesztés', ti. az ítéleteké), amely megőrzi a lélek derült nyugalmát.
Platón filozófiáját már Arisztotelész is feldolgozta, több pontján kemény kritikának vetve alá. Arisztotelész igyekezett a platóni elmélet minél több olyan elemét felfedni, ami ellentmondásos. Ezzel szemben az újplatonikus filozófusok igyekeztek platón különbözőképpen megfogalmazott elméletei között összhangot teremteni. Szembeötlő különbségeket lehet kimutatni a platóni életműben az ideák és a dolgok viszonyában, a megismerés fokozatait és a világmindenség princípiumait illetően. Az életmű különböző pontjain mutatkozó eltérések kiküszöbölése különböző megoldásokat eredményezett, amelyek nem mentesek az anakronisztikus eszközöktől: több esetben használnak olyan fogalmakat, amelyek jóval Platón után alakultak ki, vagy bizonyos kifejezéseket olyan értelemben, amelyben a szerző még nem használhatta.
Az újplatonikus filozófia megalapítója. Az irányzat onnan nyerte
nevét, hogy szellemi ősének Platón filozófiáját tekinti, mégpedig annak a következő
gondolatait:
Tanítását Plótinosz élete vége felé, félig vakon, sietősen
foglalta írásba. Ez a körülmény magyarázza stílusának egyenetlenségeit és élőbeszédszerű
keresetlenségét. Ötvennégy elkészült iratát tanítványa, Porphüriosz osztotta
be hat, egyenként kilenc értekezést tartalmazó egységbe. Innen a mű címe: Enneadész,
azaz 'Kilencesek' (görög ennea 'kilenc').
Tételeit nem támasztja alá érvekkel: erőteljés metaforákban, élményszerűen számol
be egy olyan szellemi valóságról, amely a szó szigorú értelmében nem is foglalható
szavakba, hiszen nyelvünk jóval tökéletlenebb annál, semhogy képes volna a megjelenítésére.
Ez a látásmódja és módszere Plótinoszt az európai misztika ősévé teszi.
Tanítása szerint a mindenség legősibb arkhéja az Egy, amely azonos a Jóval.
Az Egy még a létezésnél is korábbi. Ezért azt sem állíthatjuk róla, hogy létezik.
Csupán annyit mondhatunk, hogy ő az, ami minden létezés alapjaként fennáll.
(Ezt fejezi ki Plótinosz a hüposztaszisz 'alap' szóval.) Amikor az Egy a
maga bőségében túlcsordul, ez a kiáramlása (későbbi latin kifejezéssel: emanáció)
nem más, mint a Szellem (nusz), mely az ideák lakhelye. A Szellem emanációjaként
jön létre a Lélek. Az anyag nem emanáció eredménye, hanem önmagában sötét
és rossz, amelybe a lélek visz némi fényt és formát.
Továbbfejleszti Plótinosz tanait. Mivel szerinte a plótinoszi Egyről legalább egy állítást lehet tenni, hogy "azonos a Jóval", ezért Jamblikhosz szerint nem lehet a legfelső princípium. A legfelső, kimondhatatlan ősprincípiumot Jamblikhosz a Princípiumok princípiumának nevezi. A Szellem helyett bevezeti az Intelligibilis világot és a szellemi világot, amelyeket még számos részre oszt.
A legfelsőbb princípiumot Ős-egynek nevezi, ami alá az egységeket, az isteni gondviselés forrásait rendeli, ezt követi a Szellem birodalma, a Lélek, majd az anyagi világ. A Szellem birodalmát és a Lelket egyaránt három részre osztja.
A. A. Long: Hellenisztikus filozófia Budapest, Osiris Kiadó 1998
Platón: Lakoma, Phaidrosz Budapest, Ikon Kiadó 1994 11-12. oldal
Sztoikus etikai antológia Budapest, Gondolat Kiadó 1983