PATRISZTIKA

Patrisztikának nevezik az apostolokat követő keresztény ókor időszakot. Az egyházatyák (patres) műveit gyakran a Bibliával egyenrangú tisztelet övezte. Gondolataik mindezek ellenére nem képeznek egységet sem rend-szertani, sem történeti értelemben, és inkább valamely átmeneti szakaszhoz hasonlatosak a keresztényi élet apológiájától az iskolaszerű teológiáig. Kivételt képez az óriási hatású augustinusi életmű.

   A patrisztika filozófiájára befolyással volt a platonizmus, Alexandriai Philon (Kr. e. kb. 25 - Kr. u. 40) vallásbölcselete, az újplatonizmus és a sztoa.
A második évszázad apologetái a kibontakoző kereszténységet védelmezik a "pogányok" előítéleteivel és vádaskodásaival szemben. Justinus azt a nézetet képviselte, miszerint a bölcs emberek már Krisztus érkezése előtt részesedtek az isteni ige (logosz) töredékeiben, amely a világot teremtette, és mint egész Krisztusban öltött testet.

   A gnoszticizmus áramlatával, amely a puszta hit meghaladásával törekszik magasabb rendű megismerésre áll szemben Alexandriai Kelemen (145 körül - legkésőbb 215) azon kísérletével, hogy megalapozza az igazi keresztény gnózist, mint az antik filozófiai forma és az újkeresztény hittartalom közötti kapcsolatot. Ezzel foglal állást ama vitatott kérdésben, hogy a filozófia a hit számára hasznos, haszontalan vagy egyenesen káros.
   Kelemen szerint a filozófia Isten akaratából származik és ésszerű használata üdvös hatású. Habár a görög filozófusok híján voltak a kinyilatkoztatásnak, ők is az Istentől nyert természetes megvilágosodás hátasa alatt álltak, amikor például a világ ősokot feltételezték.
Kelemen közvetítésével szemben áll a filozófiát nyersen elutasító Tertullianus (160 körül - 220 után) álláspontja. Tiltakozik a hit területére behatoló filozófia ellen:
,,Mi köze van Jeruzsálemnek Athénhoz!"

Órigenész (185 körül - legkésőbb 253) kezdi el a filozófiát a kinyilatkoztatás tartalmaira adott reflexióként művelni.
   Isten anyagtalan és a világot a semmiből teremtette. Fia a logosz, és középen foglal helyet az Atya és a világ között. A világ dolgai a logosznak és nem magának az Atyának a tükörképei.
   Kezdetben Isten minden szellemi lényt egyaránt tökéletesnek teremtett. A közöttük lévő különbségek szabad akaratukból származnak, amely lehetőséget teremt a gonoszságra. Az Isten oldalán álló szellemek az angyalok, míg a teljesen lehanyatlottak a démonok. Közöttük helyezkednek el az emberek. A test és a lélek összekapcsolása a bűnökért kapott büntetés, és a lelkek számára adott a megtisztulás lehetősége. A világi létezés végén a szellemek megszabadulnak a gonosztól, és minden ismét eggyé válik Istenben.

Nüsszai Gergely (335 körül - 394) az embereket az érzéki és a szellemi világ összekötő tagjaiként fogja fel. A lélek szerinte nem más, mint, "alkotó, élő, értelmes szubsztancia, amely a szerves és felfogásra képes testnek élet - és észlelőerőt kölcsönöz". A lélek és a test egységet alkot. Ugyanígy egymásra utalt az érzékelési és értelmi képesség is, de az értelem uralma alatt, amely az érzékeket eszközként használja fel. Az ember Isten képmása; amíg azonban Isten nem teremtett és így változhatatlan lét, addig az ember teremtett és ezzel változékony is. Ebben az a lehetőség rejlik, hogy az ember szabad akarata révén képes eltávolodni a jótól a rossz felé.

Pszeudo-Dionüsziosz Areopagitész (500 körül) az állítólagos apostoli tanítvány azzal gyakorolt nagy befolyást a középkori filozófiára, teológiára és misztikára, hogy egybeolvasztotta az újplatonikus és keresztény gondolkodást, és módszertani előmunkálatokat végzett a skolasztika számára. Dionüsziosz Isten megismerésének három útját ismeri:
A pozitív közelítés megnevezi az isteni tulajdonságokat (például szentháromság).
A negatív közelítés (negatív teológia), a teremtett lényekből indul ki, és mindent tagad Istenben, amely csak a teremtményekhez tartozik (például Istennek nincs teste).
   Ez az út arra szólít fel, hogy ébredjünk tudatára Istenről szóló beszédünk alkalmatlanságának. Minden megjelölés csak a megnevezhetetlen szimbóluma lehet. Ezért végül is a misztikus út nem más, mint felemelkedés minden adottól a meghatározhatatlanhoz.
   Isten - gondolataiban és akarati kinyilatkoztatásaiban - magában foglalja minden létező ősképét. A világ dolgai belőle származnak és lényegük az ősképekből való részesedés által létezik. Így a dolgok részesednek Istenben, Isten azonban nem része a dolgoknak, mert Isten "létezésfeletti" és "lényegfeletti" (elhatárolódás a panteista istenfelfogástól).
A dolgok keletkesése Istenből fokozatosan történik, amiből hierarchikus lét-rend származik. A lét e fokozatai alkotják a skolasztikus ontológia alapsémáját. A világ afelé törekszik, hogy visszatérjen Istenbe, mint létokába, amelyből származik. Az emberi lélek vágyakozása Isten után az isteni Eggyel történő misztikus egyesüléssel teljesedik be.

Aurelius Augustinus (354 - 430) életműve a nyugati gondolkodás történetének legnagyobb hatású alkotásai közé tartozik. Az antikvitás végén Augustinus a "keresztény filozófia" alapjait fektette le, amelyben magáévá teszi az antik filozófia örökségét. Ezzel a középkori gondolkodás úttörőjévé válik. Gondolkodásában azonban már számos olyan elem található, amely egészen az új időkig mutat előre, többek között Descartes-ig vagy éppen Husserl-ig, amikor a belső időtudatot elemzi. Személyiségének megértéséhez a legfontosabb dokumentum a "Con-fessiones" (Vallomások). Az első fejezetekben leírja életének megtérés előtti, belső meghasonlottságokkal zaklatott időszakát. A következő fejezetek tartalmazzák a híres "memória-tant", elmélkedéseket a tapasztalásról, a tudatról, az időről, s ezekben egy előremutató tudatfilozófia körvonalai találhatók. Különleges az Augustinus által választott Önismereti út, az Istenhez való fordulás. "Én magamat csak annak az igazságnak a fényében ismerem meg, amit által teremtettem, megismertettem." A hitben fejtheti ki az ember a megismerés lehetőségeit, amint fordítva, a hit igazolja a belátást:
"Hiszek, hogy megismerjek, megismerek, hogy higgyek." ("Crede ut intelligas; intellige sit eredas.")

   A megismerés előfeltevéseinek keresése vezette Augustinust arra, hogy a tudás alapját a tudat benső, önmagáról alkotott bizonyosságában fedezze fel. A kételkedés legyőzésének fáradalmai juttatták el egy olyan gondolatmenethez, amelyhez hasonlatosat Descartes alkalmazott újra. "Ha ugyanis csalatkozom, akkor létezem.*" ("Si enim failor, sum.") Így a bizonyosság alapjaihoz vezető út befelé irányul. Augustinus klasszikus megfogalmazása erről a következőképpen hangzik: "Ne kívülre, hanem magadba nézz; az emberi bensőben lakozik az igazság." ("Noli foras ire, in te ipsum redi; in interiore homine habitat veritas.") Az igazságot kereső ember olyan mozgásban van, amely mindig továbbhajtja a benső felé, s egyúttal az Istenhez való szeretetteljes felemelkedést képviseli. Az érzékelhető külvilágtól az Istenhez, magához az igazság eredetéhez.

   A bensőben talál rá az ember a szükségszerű és biztos igazságokra, amelyek időtlenek és egyén felettiek (például a matematika alaptételei, az ellentmondás tétele). Ezek az igazságok nem az érzéki tapasztalatból erednek, amelynek az elemzése inkább azt mutatja, hogy bizonyos eszméket már előfeltételez, vagyis szellemi rész nélkül nem jön létre. Így például az egység és azonosság ideák, amelyeket előzetesen hozunk magunkkal az érzéki tapasztalásba. Éppígy a múlandó érzéki benyomások semmiféle fogalmat nem képesek nyújtani a dolgokról. Csak ha megőrizhetjük, összefűzhetjük és összehasonlíthatjuk e benyomások képeit gyakorlatilag, akkor leszünk tisztában az érzéki dolgok természetével. Azt a kérdést, hogy hogyan juthatunk az ideák birtokába, az érzéki tapasztalástól függetlenül, Augustinus az illuminatio tanával válaszolja meg: Az örök igazságok számunkra az Isten általi sugárzásnak köszönhetően adottak. Az igazság megismerése a napfény hatásával hasonlítható össze. A szemnek megfelelő a szellem ereje, a megvilágított dolgoknak a megismerés tárgyai, és a Napnak az igazság ereje. Augustinus ehelyütt az újplatonikus fénymetafizika egyik tradicionális képét veszi igénybe.

   Az ideák minden lét ősképei az isteni szellemben. A teremtett világ ezeknek az ősképeknek a megvalósulása és tükröződése. Isten a semmiből teremti a világot. Ez azt jelenti, hogy a teremtés előtt sem anyag, sem idő nem volt. Az idő csak a teremtéssel keletkezett, így az Isten időn kívüli, és a világ keletkezésének időpontjára vonatkozó kérdés értelmetlen. A világot alkotó tényezők: az anyag, az idő és a forma (örök ideák). A létezők egy részét Isten azonnal végérvényes formájában teremtette meg (angyal, lélek, csillagok), a teremtmények másik része változik (például az élőlények teste). Ennek megértetése érdekében Augustinus feleleveníti az őscsíra-elméletre (rationes seminales) vonatkozó tanítást. Ezeket a csírákat Isten oltja be az anyagba és belőlük fejlődnek ki az élőlények. Ezáltal a fejlődés folyamata felfoghatóvá válik anélkül, hogy Isten abszolút teremtő tevékenységén kívül más alaphoz is vissza kellene nyúlni.

Augustinus híres elemzése az időről a "Confessiones" (Vallomások) XI. könyvében található. Ebben nemcsak a tudatnak az időtapasztalatot konstituáló tevékenységét (memória) tárja fel, hanem az embernek, mint időbeli lénynek a létállapotáról alapvetően, mint az örök igazsággal kapcsolatban állóról elmélkedik. Augustinus ezen a ponton elfordul az antikvitás kozmoszhoz kötött időértelmezésétől a szubjektív, belső időtudat dimenziója felé. Amennyiben az időt, mint valami objektíven adottat szemlélik, tűnik ki, hogy az elkülönülő időpontokra esik szét. Ez azért van, mert a múlt már nincs, a jövő még nincs, a jelen pedig a múltból a jövőbe való átfordulás parányi pontjára redukálódik. Ennek ellenére tapasztaljuk az időt, tudatunk van az időtartamról, és rendelkezünk az idő mértékeivel. Ez nyilvánvalóan csak akkor lehetséges, ha az emberi tudat rendelkezik azzal a képességgel, hogy azokat a nyomokat, amelyeket a futó érzéki benyomások hátrahagynak, mint képeket megőrizze az emlékezetben, és ezzel időtartamot kölcsönözzön nekik. A képek megjelenítésének módja jellemzi a 3 idődimenziót, mint "jelent a múltról, ti. az emlékezést; jelent a jelenről, ti. a szemléletet; jelent a jövőről, ti. a várakozást." Ennélfogva csak pontatlanul lehet azt mondani, hogy a múlt és a jövő van, valójában a jelen élménye igazi csak, amely azután megjelenítéssel tolódik át a múltba és a jövőbe. A lélekben mérjük az időt, amely így számunkra a lélek kiterjedéseként (distentio animi) adott. Saját időbeliségének tapasztalása az embert az örökkévalóság felé fordítja. A szellem akkor nyugszik meg, ha az örök igazságra irányul. Amennyiben a szellem az örök Istenre összpontosít, akiből eredve jut létéhez minden létező, annyiban bizonyul az ember, az örökkévalóság részesének.
Augustinus szerint az ember "testből és lélekből álló, értelemmel megáldott szubsztancia", s itt a léleknek tulajdonít elsődlegességet. Az ember belső világa a tudat (memoria), az értelem (intelligentia) és az akarat (voluntas) hármasságának egységében nyilvánul meg, s így az isteni szentháromság képe.

Augustinus etikájának alapfogalma a szeretet, amely az akarattal esik egybe. Az emberi törekvés végcélja az üdvösségben rejlik. Ezt azonban az ember nem az egyes evilági javak megszerzésével éri el, hanem az örökkévaló és önmagáért szeretett Istenben. Isten az embert önmaga képére alakította, és így az ember csak benne találja meg törekvéseinek beteljesülését. Az igaz, hogy Isten felé irányuló szeretetben találja meg az ember a vezérfonalat cselekedetei számára. Ha ez igaz szeretet, akkor nincs szükség más erkölcsi törvényre. Ennélfogva mondhatja Augustinus: "Szeress és csináld, amit akarsz (dilige et quod vis fae)." Ám az emberek többnyire önszeretetbe esnek, és ezzel a hamis javakat választják, idetartozik az uti (használni) és a frui (élvezni) fogalmak megkülönböztetése. A külső javakat csak magasabb cél elérése érdekében szabad használnunk, vagyis az Istenben való üdvözülés érdekében, amelyet önmagáért élvezhetünk. Ha a külső javakat és önmagunkat mégis élvezzük, akkor elhibázzuk a szeretet igazi célját.

Augustinus az eredendő bűnnel indokolja az emberben meglévő hajlamot a rosszra, amelynek terhét az ember történelme kezdetén vette magára. Az eredendő bűntől nem tudja önmagát saját erejéből megszabadítani, hanem Isten kegyelmére van utalva. Az ember jóra irányuló szabadsága az Isten általi kiválasztáson alapul.

A "De civitate dei" ("Az Isten államáról") című műben kifejtett történelemfelfogásának nagy volt a befolyása a középkorban az európai történetfilozófiára és a politikai hatalom megosztására. A történelem két birodalom - az Istenállam és a földi állam - küzdelmeként fogható fel. A két birodalmat a szeretet különböző módja alapozza meg: " a földit az önszeretet, amely egészen Isten elvetéséig fokozódik, az égit, az isteni szeretet, amely egészen önmagunk elvetéséig emelkedik fel". Az egyház és az állam - mint külső megjelenési formák - ennek felelnek meg ugyan, ám mindkettőben megtalálhatók a másik szellemi rend képviselői is. Így a valóságos történelemben mindig a két birodalom egybefonódása érvényesül, amíg az idők végeztével elválnak egymástól, és Isten állama kerül majd ki győztesen ebből a küzdelemből.

Ajánlott irodalom:

Szent Ágoston: Vallomások Budapest, Gondolat 1982
Szent Ágoston: A boldog életről és a szabad akaratról
Steiger Kornél: Bevezetés a filozófiába - Szöveggyűjtemény

- vissza -