Korai skolasztika

A párizsi egyetem pecsétje a XVIII. század végén

Az ókor befejeztével néhány évszázadig olyan korszak következik, amelyet főleg az áthagyományozott eszmekincs megőrzése jellemez.
A korszak kivételes jelensége az ír Johannes Scotus Eriugena (kb. 810 - 877) alkotói teljesítménye, akit Kopasz Károly 850 körül meghívott udvari iskolájába. Minden emberi tudásra való törekvésnek a kinyilatkoztatásba vetett hitből kell kiindulnia. Az ész feladata azonban, hogy a kinyilatkoztatás értelmét megvilágítsa. A hit és az igaz ész között nem jön létre ellentmondás.

Az egyházatyák tekintélyét kell követni mindaddig, amíg az összhangban áll a kinyilatkoztatással. A tekintély és az ész ellentmondásossága esetén az ész az elsődleges. A „Predesztinációról” című írásában Johannes igen sokat taglalt vitához szól hozzá, amennyiben az emberi akarat szabadságát úgy mutatja be, mint amely szükségszerűen kapcsolatban áll a keresztény hittel, és az isteni jóindulattal összeegyeztethetetlennek tartja azt, hogy az ember számára Isten előre kigondolta a (pokol) büntetését (a pokol a bűnhődés). „A természet felosztásáról” című főművében négy természeti forma között tesz különbséget: 1) a teremtő és nem teremtett természet: Isten mint teremtő; 2) a teremtett és teremtő természet: az isteni eszmék. Ezek és ősképei; 3) a teremtett és nem teremtő természetnek: az egyes dolgoknak (teremtmények); 4) a nem teremtő és nem teremtett természet: Isten, aki nyugalomba vonult és felhagyott a teremtéssel (a teremtés végcélja). Az egész teremtés az elrejtőzött Isten önkinyilatkoztatásaként (teofánia) értendő, aki eszel önmagát határozza meg. Az ember szelleme az a kulcs a világhoz, amely Isten önkinyilatkoztatását nyitja.

Canterbury-i Anselm (1033 - 1109) számít a XI. század legjelentősebb teológusának és a „skolasztika atyjának”. Az a meggyőződése, hogy a hit maga racionális megértésre törekszik (fides quaerens intellectum). Noha mindig a hit a kiindulópont és a hittételek tartalmát semmiféle ésszerű ok nem érvénytelenítheti, mégis az igaz ész vezet szükségszerűen a hit igaz-ságaihoz; és a keresztény embernek ennélfogva meg is kell kísérelnie hitének intellektuális megértését. Anselm azt kísérelte meg bemutatni, hogy a keresztény tanítás tartalmai a tekintélyek (Biblia, egyházatyák) segítsége nélkül, tisztán ésszerű okokból kifejthetők. Ez áll a híres ún. „ontológiai érv” hátterében is (az elnevezés Kanttól származik), amellyel a „Proslogion”-ban Isten létezését akarja racionális szükségszerűséggel bizonyítani még azok számára is, akik nem hisznek Istenben: Istent úgy határozza meg, mint „akinél nagyobb (tökéletesebb) lény nem gondolható el (aliquid quo maius nihil co-gitari potest)”. Ezt a tételt a hitetlenek is értik, és amennyiben ezt értik, akkor ez a tétel bekerül az elméjükbe. Ha mármost elismerik, hogy töké-letesebb az, amit nemcsak elgondolnak, hanem ezenkívül valóságosan is létezik, akkor valóságosan léteznie kell annak, „amin kívül semmi tökéletesebb nem gondolható el”. Anselm kibővíti ezt az érvet, amennyiben leszögezi, hogy Isten nemléte a kiinduló definíció szerint nem gondolható el, mivel valami, ami szükségszerűen létezik, tökéletesebb, mint olyasvalami, amelynek nemléte elgondolható, ami tehát véletlenül létezik.
Ezt az érvet a középkoron túlmenően is hevesen vitatták, többek között Kant is vállalkozott a cáfolatara „A tiszta ész kritikája” című művében. Mielőtt Isten a világot megteremtette, megvolt a szellemében eszmeként. Az ősképek Isten belső beszéde, a keletkezett pedig az isteni szó képmása. Önmagától a teremtett nem állhat fenn a létben, hanem Isten megtartó erejére szorul. Az emberi lélek Isten képe, három fő képességgel: 1) emlékezés (memoria), 2) megismerés (intelligentia) és szeretet (amor). A lélek arra teremtetett, hogy Istent mint a legfőbb jót szeresse. A „Dialógus az igazságról” című munkájában Anselm az igazság 3 szintjét különbözteti meg: 1) az örök igazságokat Istenben (az eszmék), 2) a dolgok igazságát, amely az isteni igazsággal fennálló összhangon nyugszik, valamint 3) a gondolkodás és kijelentés igazságát, amely a dolgokkal való összhangon nyugszik. „Így a dolgok létezésének igazsága a legmagasabb igazság következménye és egy-ben annak az igazságnak az alapja, amely a megismeréshez járul és amely a kijelentésben foglalt igazság.” Anselm legrövidebb definíciója az igazságról a következőképpen hangzik: „Az igazság az egyedül a szellemben felfogható helyesség (veritas est rectitudo mente sola perceptibilis).” A helyesség az emberekre vonatkozóan a következőt jelenti: az egész ember - a gondol-kodás, a tartás, az akarat - irányultságát az örök létokra Istenben, az igazi ráhagyatkozást a létre, amely az igazsággal való találkozást lehetővé teszi.

UNIVERZÁLÉ VITA

A középkor egyik központi problémája az univerzáliák státusának kérdése. Az univerzáliák az általános fogalmak, a fajok (pl. élőlény, ember), megkülönböz-tetve az egyes dolgoktól. Az a fő kérdés, hogy vajon csak az univerzáliákat illeti-e meg a tulajdonképpeni hit, míg az egyes dolgok ezek önállótlan leképezései, vagy csak a konkrét egyes dolgok rendelkeznek reális léttel, míg az univerzáliák csupáncsak nevek, amelyeket az ember alkot magának. A probléma külső indítékát Boethius egy Porphüriosz „Izagogé” című művéből vett - idézettel szolgáltatta: önmagukban léteznek-e a fajok és a fajták, vagy létezésük csak gondolati; ha valóságban léteznek, akkor testet öltenek-e vagy test nélküliek; leválasztottak-e az érzéki dolgoktól vagy azokban találhatók?

A realisták szerint csak az univerzáliák léteznek önmagukban. Az egyes dolgok csak közös lényegük alárendelt formáiként állnak fenn. Guilleaume de Champeaux (1070 - 1121) például azt a nézetet képviselte, hogy minden embernek közös lényege van, ami mindenkiben oszthatatlanul létezik és amire mint reális alapként létezőre az „ember” szó vonatkozik. Abelard ezzel azt veti szembe, hogy ekkor ugyanannak a lényegiségnek ellentétes tulaj-donságokkal kellene egyszerre rendelkeznie. Ha pl. az „élőlény” mint lényegiség az emberben és az állatban osztatlanul lenne meg, akkor egyszerre kellene eszesnek és esztelennek lennie. Guilleaume ezért később korrigálta nézetét annyiban, hogy egy nemcsak a tagjaiban meglevő általánosság abban áll, amiben azok nem különböznek egymástól (közömbösek), azaz a különbözőség hiányában.

A nominalisták szerint valóságosan csak az egyes dolgok (individuumok) léteznek, míg az unjverzáliák csupán az emberi szellemben. Ezek vagy a dolgoktól elvonatkoztatott fogalmakként, vagy önkényes nevekként értel-mezhetők.. Így Johannes Roscelinus (kb. 1050 - 1124) azt a nézetet képviseli, hogy az univerzáliák csak szavak (universale est vox). Pierre Abélard (1079 - 1142) az univerzáliák kérdésében a nominalizmussal rokon irányt képvisel, amelyet konceptualizmusnak is neveztek. Az univerzáliák eszmékként az ember és a dolgok előtt az isteni szellem tartalmát (a dolgok ősképeiként) alkotják. Az egyes dolgokban az univerzáliák a közös tartalmat alkotják. Ez az egyezés azonban nem önmagában létező dolog (res), hanem az emberi szellem fogja fel absztrakció útján. A dolgokról alkotott fogalmat (conceptus) ennélfogva nem önkényesen alkotják, hanem absztrakció eredménye, amelynek alapja a dolgokban van. Az emberi megismerésre vonatkozóan az egyetemesség csak a szavakat illeti meg; mindenesetre nem a szavakat magukat, hanem azok tartalmát, jelentését. Abelard ezért különbséget tesz a vox (mint természetes hang) és a sermo (a szavak jelentése) között, amelynek az egyetemlegességét tulajdonítja. Abelard azt a kérdést is felteszi, hogy vajon az univerzáliák az elnevezés alapjául szolgáló dologhoz kötettek-e, avagy jelentésük következtében még akkor is létezhetnek, ha a meg-nevezett dolgok mar nincsenek, pl. a rózsa neve, ha nincs többé rózsa. Ennélfogva Abelard különbséget tesz egy kifejezés denominativ és szignifikáns funkciója között. A rózsa nevét nincs miről kimondani, ha már nem létezik rózsa, azonban annak a mondatnak, hogy „nincsenek rózsák”, van jelentése. „Sic et non” („Igen és nem”) című írásában Abelard összegyűjti a Biblia és az egyházatyák egymásnak ellentmondó tételeinek egész sorát. Ezzel igazolja, hogy a tekintélyek szövegei magyarázatra szorulnak és nem vehetők át mereven. Ezzel jelentősen hozzájárult a skolasztikus módszer kifejlődéséhez, különböző nézetek és alapjaik elemzéséhez, megvizsgálásához és, ahol ez lehetséges, a megoldás megtalálásához. Abelard etikáját a „Scito te ipsum” („Ismerd meg önmagad”) című műben fejli ki. A külső cselekvés mint olyan morálisan indifferens. Egyedül a szándéktól (intentio) és az érzülettől függ. Ez a törekvést helyeslő belső aktusban mutatkozik meg. Így nem is a hajlamok mint olyanok jók vagy rosszak, hanem csak a helyeslés aktusa a bűn, ha valami helytelent hagy jóvá. „A bűnnek nincs szubsztanciája, mivel inkább nemlét, mint lét.” A jó Isten akaratának helyeslésében áll, míg a rossz ugyanannak az elvetésében. A külső cselekvés semmit sem tesz hozzá ehhez a belső aktushoz.

A XII. század szellemi életére az oktatási központok (iskolák) fejlődése is jelentősen hatott. Chartres iskolája éppúgy híres volt, mint a Párizs határában lévő Szent Viktor-kolostor, amely Szent Viktori Hugo idején szerzett tekintélyt, aki a tudományok enciklopédikus rendszerezésén munkálkodik, ugyanakkor azonban a misztikához is kapcsolódik.

Roger Bacon (kb. 1215 - 1292) a Robert Grosseteste (kb. 1168 - 1253) által az oxfordi egyetemen megalapított matematizáló természetkutatás talaján áll. Ebben a fényre vonatkozó tanítás játszik alapvető szerepet. A fény önmagát létrehozó szubsztancia és a természetben ható erők hordozója. A természeti hatások ennélfogva megismerhetők a geometriai törvények alapján, amelyet a fény követ. Bacon az egyház és a társadalom reformjával akarja javítani az emberek életkörülményeit és megerősíteni a kereszténységet. Ehhez metodikailag biztos és a tapasztalaton alapuló tudásra van szükség. Az „opus maius” („A nagy mű”) című munkájában mindenekelőtt a tévedések négy fő forrását vázolja fel: A hamis tekintélybe vetett vak hit; a szokás, ami a hamisat konzerválja; a tapasztalatlan tömeg előítéletei; a látszattudás, ami mögött tudatlanság bújik meg. Kora teológiájának és filozófiájának azt veti a szemére, hogy tudománytalan módszerekkel dolgozik és látszatproblémákkal vesződik. Főleg négy tudásterületet javasol ez ellen gyógyszerként: 1) A Biblia exegézisének és a filozófiai szövegek interpretációjának az eredeti nyelv ismeretére kell támaszkodnia (az ő korában ez forradalmi követelés). 2) A tudományok fundamentuma a matematika. Ez az emberrel született és evidenciája nélkül nem lehetséges tiszta megismerés. 3) A fénynek tulajdonított szerepe alapján az optika (perspectiva) alaptudománnyá válik. Ebben matematikai és kísérleti módszereket alkalmaznak. 4) A tudás a tapasztalatra épül. A tapasztalat által kell megerősíteni vagy megcáfolni a természetről alkotott kijelentéseket. Így a kísérletezésnek nagy jelentőséget tulajdonít. Bacon emellett elismeri a belső tapasztalást is, mint olyan megvilágosodást, amely az isteni szellemre és tapasztalásra vonatkozik.
Szerinte a teológia és a tudomány között az ész helyes alkalmazása esetén nem merülhet fel konfliktus, mivel az észtudomány és a kinyilatkoztatás igazsága egyaránt Isten abszolút tudásán alapul.

Bonaventura (Giovanni Fidanza; kb. 1221 - 1274; 1257-től a ferences rend vezetője) az ún. „kései ferences iskolához” tartozik. Az arisztotelizmus ellenirányzataként Augustinus és az újplatonizmus felé orientálódik.. Mindemellett az arisztotelészi eszmekincset is felhasználja és a világi tudomány területén elfogadja őt tekintélyként. A metafizjkában azonban - szerinte - Arisztotelész elhibázta a lényeget, mert nem érvényesítette a platóni ideatant és így minden létezőnek Isten szellemében lévő ősképeit sem fogadta el. Bonaventura a Grosseteste által befolyásolt fénymetafizikát képviseli, amely szerint a fény az összes testi létező közös formáját alkotja. Ezáltal következik be az anyag általános megformázása, míg a különös formálódása az elemi, a keverék és a lelki formák által áll elő. Ezért feltételezi, hogy minden létezőben többféle forma van jelen. A formák az őscsírákból származnak, amelyeket Isten az őskezdet óta beültetett az anyagba. Az ember megismerésének útja a teremtett világon keresztül vezet, amelyben az ember Isten jelenlétét látja meg. Így Bonaventura különbséget tesz a megismerés fokaként olyan tartalmak között, amelyek az isteninek az árnyékai, jelei és képei. Az ember (mint változó lény) csak akkor ragadja meg a változatlan elvek igazságát, ha az isteni fény megvilágítja (az illumináció gondolata). „A lélek zarándokútja Istenhez” című művében Bonaventura az Istennel való misztikus egyesülés fokait írja le. A legmagasabb fokon az értelmi tevékenység nyugalmi állapotba kerül és a kedély egészen feloldódik Istenben.

Raymundus (Ramon) Lullus (1232 - 1315) eredeti kívülálló gondolkodó a korszak filozófiájában. Gondolatai hatással vannak azonban többek között Cusanusra, Brunora és Leibnizre, aki méltatja Lullus kombinatorikus logikáját. „Ars generalis” („Általános tudomány”) című munkájában Lullus a minden tudomány alapját képező fogalmakat, elveket és módszereket kísérli meg felmutatni. Ez az „ars in-veniendi veritatem”, az igazság megtalálásának művészete, amely nemcsak a formális vonatkozásokkal foglalkozik, hanem a tartalmi igazság elveivel is. Lullus az abszolút elvekből (transzcendentáliák) és a relatív elvekből (objektív reláeciók) indul ki, amelynek összefüggését a kombinatorikus törvények alapján mutatja be. Ebből a célból különböző alakzatokat fejleszt ki. Így pl. az ún. A alakzat azon fogalmakat tartalmazza, amelyek Isten „alapvető méltóságát” ábrázolják és ezeknek kell megha-tározniuk a világ felépítését is (pl. jóság, nagyság, időtartam). A T alakzat tartalmazza a jelentések megkülönböztetésének elveit. Az alakzatokban forgatható három- és négyszögek alkalmazásával világítja meg a terminusok viszonyát és összeegyeztethetőségét.

Albertus Magnus (kb. 1206 - 1286), akit enciklopédikus képzettsége miatt „doctor urnversalis”-nak is neveznek, a görogök óta meglévő tudományos és filozófiai szellemi kincsek összegzésére törekszik. Kommentálja Arisztotelész műveit; ennek során a görög újplatonikus hagyomány és az arab kom-mentárok befolyásolják. Ezenkívül korának egyik legjelentősebb természettudósa volt. Különbséget tesz az ész segítségével megoldható kérdések és a hitkérdések között, amelyek a kinyilatkoztatáson alapulnak.
   Így pl. a világ örökkévalóságára irányuló kérdés nem válaszolható meg filozófiailag, míg minden kérdést, amely ésszel megragadható, racionális ellenőrzéseknek is alá kell vetni.
   Létében és mivoltában mindennek Isten az oka. Isten a legfőbb igazság és a legfőbb jó, így minden megismerésnek és cselekedetnek feléje kell törekedni, hogy önmagát kiteljesítse. Averroesszel ellentétben Albertus Magnus az individuális lélkek halhatatlanságát tanítja. Az aktív intellektus a lélek része és formaadó elv az emberben. Ez az emberekben egyénileg különböző, de mint az isteni teremtés következménye, részesedik az általánosból és így általános, objektív megismerést tesz lehetővé.
   A lélek olyan egész, amely azonban önmagában különböző erőket tartalmaz, így a vegetatív, a szenzitív és a racionális képességet.
Kozmológiájában Albertus az isteni intellektusból, intelligenciákból kiindulva hierarchikus fokokban származtatja a teremtést, amely isteni intellektus minden égi szférát, az emberi szellemet és végül a földi anyagot is átvilágítja. Azok az eredendő valóságok, amelyeket Isten a teremtés kezdetén létreho-zott, a következők:
   az első anyag (a testek keletkezésénél a felvevő elv), az idő, a mozgás, a legfelsőbb ég, az angyalok.
Etikájában az ember szabad akaratát hangsúlyozza. Az erkölcs feladata az ösztönszerű vágy ésszel történő alakítása. A döntő a lelkiismeret, amely az elvi magatartásban éppúgy hat, mint a konkrét esetre történő alkalmazá-sakor. Az erkölcsi hajlam, ami az embert a jó felé ösztökéli, a szinderezisz, ami az eredeti, bűnbeesés előtti jó élet reminiszcenciája.

Aquinói Szent Tamás (1225 - 1274) - aki néhány évig Albertus Magnus tanítványa volt - a középkor legjelentősebb rendszere-zőjének számít. Fő teljesítménye az arisztotelizmus és az Augustinustól eredő keresztény filozófia összekapcsolása.
Életművét a XIX. században a katolikus egyház a keresztény filozófia alapjának nyilvánította. Terjedelmes művei közül különösen említés-re méltó a „Summa a pogányok ellen” („Summa contra gentiles”), „A teológia summája”, („Summa theologiae”), továbbá a kü-lönböző „Quaestiones”. A quaestiones-forma, amely „A teológia summája” című munkájában is fellelhető, a viták egyetemi mintáját követi: A kérdés mellett („pro”) és ellen szóló („sed contra”) érveket gyűjtenek össze, amelyeket az erre adott saját válasz (responsio) követ. Azután az egyes érveket („ad 1, ad 2”) megvizsgálják a válasz tekintetében.

A hit és a tudás nem mondhat egymásnak ellent, mivel mindkettő Istentől ered. Ezért a filozófia és a teológia sem juthat különböző igazságra. A módszerben azonban különböznek: A filozófia a teremtett dolgokból indul ki és így jut el Istenhez, míg a teológia Istentől veszi kezdetét. Mivel a kinyilatkoztatás az emberekkel olyan igazságokat közöl, amelyek szükségesek az üdvözülésükhöz, marad tér olyan dolgok önálló kutatása számára, amelyeket a kinyilatkoztatás nem magyaráz meg. A teológiának a filozófia fontos szolgálatot tesz, amennyiben képes a hit alapjait ésszerűen biztosítani és megvédeni, mert a hittételek észfelettiek ugyan, de nem mondanak ellent az észnek.
Tamás az általunk érzékelhető létezők (ens), kövek, állatok, emberek stb. sokaságában találja meg ontológiájának kiindulópontját. A létezőnek alapul szolgáló elvekre irányuló kérdésnél mindenekelőtt szembetűnő a valóság (actus, aktus) vagy a lehetőség (potentia, potencia) különbsége. Minden létezőhöz hozzájárul vagy a létezés, vagy a nemlétezés képessége, azaz a változékonyság. Nézzünk meg egy kődarabot, amely lehetőség szerint szobor, a valóság szerint azonban nem az. Amennyiben a szobrász megformálta, úgy a valóság szerint szobor lesz, de még mindig rendelkezik azzal a potenciával, hogy pl. porrá omoljon szét. Ha a létezők változékonyak, felvetődik az egység elvére irányuló kérdés, amely alapján ezek a változás folyamatában bizonyos létezők, bizonyos szubsztanciák maradnak. Ez az elv a forma.

- vissza -