A reneszánsz

A reneszánsz (franciául „újjászületés”) átmeneti korszak; a középkor felbomló hagyományai találkoznak itt a most kezdődő újkor kialakulásával. Nem a nagy filozófiai rendszerek kora ez, hanem a kísérletező, a lehetősé-geket fürkésző újraorientálódásé. A filozófia újraeszmélése tapasztalható a kultúrtörténeti átalakulások hátterében, amelyek azt bizonyítják, hogy a reneszánszot a feltalálások és felfedezések korszakaként is jelle-mezhetjük: A hajózási technika fejlesztése (iránytű) nagy felfedezőutakhoz vezet (Kolumbus, Vasco da Gama) aminek európai expanzió a következménye és az ismeretek bővülése idegen országokról és népekről. Kopernikusz megalkotja heliocentrikus világképet. A mozgatható betűkkel történő könyvnyomtatás amelyet Gutenberg talált fel, lehetővé teszi hogy írott gondolatokat addig ismeretlen mennyiségben és sebességgel terjesszenek. Alberti a festészetben felfedezi a perspektíva elvét. A kereskedelem és a pénzgazdaság fejlődése éppen úgy társadalmi fordulatokhoz vezet, mint a háborús technika változásai, amelyek aláásták a lovagi rend helyzetét. Míg a középkori világot a rendek hierarchikus rendszerének és az egyház uralmának zártsága jellemezte, addig most áttörés megy végbe a dinamikus társadalom irányába.
   A Petrarca és Boccaccio által alapított szellemi mozgalmat, a humanizmust a skolasztika megmerevedett hagyományától való elfordulás lobbantotta lángra. A humanistáknak a középkori gondolkodó olyannak tűnik, aki megrekedt a teológiai és logikai szőrszálhasogatásokban, ezért a humanisták az embernek az antikvitás szelleméből való újjászületését követelik. A túlnyomórészt irodalmi színezetű mozgalom a XIV. század Itáliájából indul ki és azután egész Európában kibontakozik. Filozófiailag jelentős képviselői: F. Petrarca, C. Salutati, L. B. Alberti, L. Valla Itáliában, Rotterdami Erasmus Németalföldön, Moirus Tamás Angliában és Michel de Montaigne Franciaországban. A humanista gondolkodás középpontjában az ember áll és olyan hozzá tartozó témák, mint a természet, a történelem, a nyelv.
   Az „emberiségért való fáradozásokból” (lat. studia humanitatis) a humanitas antik fogalmára történő hivatkozással vezethető le az egész szellemi mozgalom elnevezése. Itt a studia humanitatis az átfogó szellemi és művészi kiműveltség aspektusát jelenti, ahogyan ez az uomo universale eszményképéhen kifejezésre jut, akinek a műveltségi foka egyben az erkölcsi minőség mértéke is. A reneszánsz olasz filozófiájára különösen Platón és Plótinosz újrafelfedezése nyomja rá a bélyegét, akiknek az ismeretét Plethon, a görög tudós hozza el Olaszországba, aki Cosimo de Medicit a Platonikus Akadémia újraalapítására ösztönzi Firenzében (1459). A reneszánsz-platonizmus legjelentősebb képviselője Marsilio Ficino és Pico Della Mirandola. Ficino fordításainak és írásainak nyomán egész Európában elterjedt Platón ismerete. Ficino filozófiája különösen az emaná-cióról és a szép jelentőségéről szóló újplatonikus tanításra támaszkodik. Az arisztotelianizmus is újraéledt ebben a korban páduai a központtal. Képviselői közé tartoznak Pietro Pompo-nazzi es Jacopo Zabarella.
   A természetfilozófia is virágzását éli. Giordano Bruno mellett, aki a kor legátfogóbb gondolkodója, B. Telesiót, F. Patrisit és T. Campanellát említhetjük meg. A reneszánsz legsikeresebb teljesítményei közé számit a modern természettudományok alapelveinek kidolgozása egy új tudományfogalom és módszertan alapján. Kepler és Galilei szerint a tudomány kvantitatív, számszerűen meghatározható viszonyokkal foglalkozik, hagyományos lényegre vonatkozó kérdéseket háttérbe szorítva. Bacon szerint a civilizáció haladása a tudomány és technika fejlődésén alapul, amely az emberi jólétet szolgálja.
   Az új állam és jogfilozófiában, hogyan azt Bodin, Grotius és Althusius képviselik, a szuverenitás a természetjog és az uralmi szerződés fogalmai töltenek be központi szerepet. Machiavelli rámutat az erkölcs és a politika tényleges szétválására.

A szellemi fordulat végül az egyházat is elérte a Martin Luther által kezdeményezett reformációval. A pápák világi beállítódása, hatalomvágyuk túlfeszítése, az alsópapság hiányos teológiai képzettsége, az egyházi visszaélések és az általános erkölcsi hanyatlás képezte a megújulásra irányuló követelés alapját. A reformáció következményei mélyreható változásokat eredményeznek a szellemi-vallási területen, Európa politikai térképén és a gazdasági-társadalmi szerkezetben. Nagy befolyásra tesz szert a reformáció az Ulrich Zwingli és Jean Calvin által („kálvinizmus”) Svájcban létrehozott formájában is (a predesztináció tana; erkölcsileg szigorú munkaéthosz).

A korai újkor egyik legjelentősebb teljesítménye az Új tudományfogalom kialakítása, amely természettudományos módszertanon alapul. Az ész és a tapasztalat a biztos megismerés egyedüli alapelvei. „A természettudományokban - amelynek következtetései igazak és szükségszerűek - 1000 Démoszthenész és 1000 Arisztotelész sem képes egy dolgot igazzá varázsolni annak ellenében, hogy hamis.” (Galilei) A felszabadulás a hagyományos tekintélytől való függés alól, különösen Arisztotelész természetfilozófiájától, és egy kvantitatív irányultságú módszer kifejlődése döntően megváltoztatja a kozmosz és a természet képét.
Nikolaus Kopernikusz (1473-1543) az újkori fordulat szimbolikus alakjának tekinthető. „De revolutionibus orbium coelestium” című művében felváltja Ptolemaiosz (II. sz.) addig érvényben lévő geocentrikus világképét - amely a világmindenség nyugvó középpontjának a Földet tekinti - a heliocentrikus világképpel, mely központi égitestnek a Napot tekinti, amely körül a Föld mozog: ez az áttörés fontos lépés a zárt középkori világból a nyitott dinamikus világkép felé.
Johannes Kepler (1571-1630) továbbfejleszti a természet kvantitatív megismerésének módszerét. A bolygómozgásokra vonatkozó részletes számításokon alapuló törvények korrigálják Kopernikusz rossz előfeltevéseit, olyanokat, mint a bolygók körpályájának előfeltételezése (a kör alak idealizálása miatt, amely az antikvitás óta elfogadott volt). Különös jelentőséggel bír, hogy Kepler egyesíti a matematikai és dinamikai (fizikai) leírásokat.
Galileo Galilei (1564-1642) esés- és mozgástörvényei révén vált híressé és azért is, mert kiállt Kopernikusz igazáért. Szerinte a valóság lényegét számviszonyok határozzák meg. Csak az juthat el objektív megismeréshez, aki a matematikai jeleket ismeri és törvényekbe képes foglalni. „A természet könyve a matematika nyelvén íródott, és a betűi nem mások, mint háromszögek, körök és más geometriai alakzatok.” Az értelem és a megfigyelés azonos mértékben vesz részt a tudományos megismerésben. Módszerének jellemzői: a leírandó széttagolása egyszerű elemekre (a jelenségek elemzése); hipotézisek felállítása; ezek felülvizsgálata kísérletek segítségével (gondolatkísérletekkel is); következ-tetések dedukciója (levezetése); matematikailag megfogalmazott természettörvények felállítása. Az újkori tudomány megértésében alapvető a lényeg fogalom felváltása a funkció fogalmával. A dolgok lényegi meghatározásának visszaszorítása a mennyiségileg mérhetőre és a törvényszerű összefüggések által leírhatóra történő irányultság tette lehetővé a természettudományok haladását.
   Francis Bacon (1561-1626) szerint a tudomány célja a társadalom hasznára fordított természetfeletti uralom. A tudás hatalmat jelent. Bacon ezért feladatát abban látja, hogy minden tudományt szisztematikusan megalapozzon és kifejtsen. Véleménye szerint az emberi képesség tagozódását követi a tudományok felosztása: 1. emlékezet (memoria): történelem, 2. fantázia (phantasia): költészet, 3. értelem (ratio): filozófia. A legmagasabb tudás a príma philosophia (első filozófia), amelynek tárgya az összes tudomány közös alapja. Ahhoz, hogy igaz belátáshoz jussunk a dolgok természetébe, először meg kell szabadulnunk minden olyan előítélettől, mely az objektív megismerést akadályozza. A megismerés a természet valóságos elképzelése torzító elképzelések nélkül. Ezeket az előítéleteket Bacon idolumoknak (ködképeknek) nevezi, amelyeknek a Novum Organumban négy fajtáját különbözteti meg: 1. idola tribus: a törzs ködképei. Ezek az emberi nem természetéből adódnak, mivel az értelem és az érzékek a valóságot csak emberi mérték szerint képesek felfogni. Az értelem görbe tükör, amely hajlik arra, hogy saját természetét összekeverje a dolgokéval és azokat ezáltal eltorzítsa. 2. idola specus: a barlang ködképei. Magában az individuumban rejlenek és ennek képes-ségeiből, neveltetéséből, szokásából és hajlamából keletkeznek. 3. idola fori: a Piac ködképei. Maga a nyelv is tévedésekhez vezet a jelentések hamis értelmezése következtében. A szavak a dolgok elé kerülnek. Ebből keletkeznek a puszta szavakról és nevekről folytatott viták, 4. idola theatri: ezek azok a tévedések, amelyeket a filozófiai iskolák tanításai hagyo-mányoznak át zavaros bizonyítási eljárások alkalmazása és elméletek puszta kitalálása alapján. Ezzel szemben az indukció a helyes módszere annak, hogy igaz ismeretekhez jussunk és eloszlassuk a ködképeket. Ez a módszer és kísérleti eljárás megfigyelések összegyűjtésével és összehasonlításával kezdődik, hogy azután az egymást követő általánosítások folyamán megragadhassa a természet általános formáit. Az indukció nem véletlen tapasztalatokból indul ki, hanem tervszerűen, rendezett érzékeléssel (táblázatok) és célzott kísérletekkel dolgozik.

Giordano Bruno (1548-1600) átfogó metafizikát alakít ki, amely azonban önmagában nem minden részében következetes. Többek között az újplatonizmus, Nikolaus Cusanus és Kopernikusz befolyásolja. Világképe miatt konfliktusba kerül az inkvizícióval, és ez elítéléséhez és kivégzéséhez vezet. Bruno elfogadja Kopernikusz heliocentrikus világképét, azonban a kopernikuszi elméletben elfogadott, a világmindenséget határoló állócsillag-szférát elveti és az univerzum végtelenségének gondolatához jut el. Eszerint az univerzum más világok végtelen sokaságából áll, amelyek, éppúgy, mint a Föld, lakhatók. Amíg az egyes világokat változásban lévőnek és mulandónak, addig a világmindenséget - egészében - öröknek és mozdulatlannak tartja, mivel rajta kívül semmi sincs és magában foglal minden létezést. Ennek az az oka, hogy a végtelen Isten csak végtelenséget teremthet. „Biztosan tudjuk, hogy ennek a térnek egy végtelen elv és egy végtelen ok okozataként és teremtményeként végtelen módon végtelennek kell lennie.” Minden létező beleágyazódik (complicatio) az isteni ősok mindenség-egységébe és ebben minden ellentét egybeesik. A világ egyes dolgai ennek kibontakozásai (explicatio). Így van jelen az isteni a természet minden formájában. Isten nem a világon kívül van, hanem benne. Az ellentétek egysége azonban a kibontakozott egyes dolgokban elvész. Mivel ezzel bennük a lehetőség és a valóság elválik egymástól, így soha nem lesznek többé mindazok, amik egyébként lehetnének, és ezért tökéletlenek, változók és mulandók. A természetben ható ok a világlélek. A belőle eredő szellem a „belső művész”, aki az anyagot belülről kifelé a természet sokféleségéhez alakítja. Azonban nem kívülről erőlteti rá a formát az anyagra, hanem a forma tartalmazza magában az anyagot és mintegy előhívja azt. „A formáknak nincs létük az anyag nélkül, ebben keletkeznek és múlnak el.” A szellem áthatja és ezzel átlelkesíti az anyagot és a világ minden részét. Bruno kései munkájában fejti ki a monászok gondolatát, amelyek mint legkisebb és legegyszerűbb egységek a dolgok lényegét tartalmazzák és a természet elemeit alkotják. Az emberi szellem az univerzum lényegének megfelelően a végtelen megismerésére törekszik. A végtelenség az a központ, amely körül az emberi szellem forog, de sohasem képes elérni. „Heroikus szenvedélyek” irányítják a szellem mozgását, amely az öntudat erősödéséhez és fokozatosan az Istenhez ha-sonlatossá váláshoz vezet.

A humanizmus megalapítója Francesco Petrarca (1304-1374), akit különösen a középkori egyetemek megmerevedett képzési módszerével szembeni ellenszenv vezet el az ókori filozófia és irodalom újrafelfede-zéséhez. Mind tartalmilag, mind formailag a klasszikus ókori műveket tekinti példának. A humanizmus egész áramlata - alapvetően - irodalmi jellegű, amit az ókori beszédkészség csodálata jellemez. Ezért a nyelv (grammatika, retorika, dialektika) területe a humanista gondolkodás központi témájává válik, amit az ókori szövegek újrakiadásának filológiai munkája is ösztönöz.
   Lorenzo Valla (1407-1457) „Dialektikus disputációiban” a fogalom, a mondat és a logikai következtetések vizsgálata feltárja, hogy hogyan ered és indul ki a logika a nyelvből. Ehhez kapcsolódik a skolasztika kritikája: a skolasztika, abszurd szóképzéseivel, amelyeknek semmi valóságos nem felel meg, megtévesztő. Ezért magukhoz a dolgokhoz kell visszatérni és a szó és dolog összjátékát kell megérteni. A filozófia fő tárgyává az embert kell tenni, az ember történelmi és politikai életfeltételeit és alkotóerejének szabad kibontakoztatását. Innen származik a „humanizmus”-nak mint az emberiségért folytatott küzdelemnek a kifejezése. Ebben a keretben az erkölcsfilozófia is különös jelentőséget nyer.
   Az észak-európai humanizmus legjelentősebb képviselője Rotterdami Erasmus (1469-1536), aki a keresztény filozófia és az ókori humanizmus összekapcsolásáért fáradozott. Az élet csak sokoldalúságában és ellenté-tességében mutatkozik meg, ezért olyan emberi bölcsességre van szükség, amely az ellentéteset egyesíti és semmit sem zár ki. Ez a nyitottság a vallás területén is toleranciát igényel, amely a humanisztikus képzettségű, világpolgárias kereszténység eszméjével találkozik. Szatirikus írásában, „A balgaság dicséreté”-ben az embereknek és saját korának alapvető gyengeségeit bírálja. Kritikai-filológiai felfogásával összhangban növekszik benne az értelem függetlenségének tudata a mindenkori tekintéllyel szemben. Így a hit kérdéseiben is mindenki egyedül a saját lelkiismeretének tartozik felelősséggel. Annak ellenére, hogy sok gondolata befolyásolta a reformációt, később eltávolodik attól, ami különösen az akarat szabadságának kérdéséről Lutherrel folytatott vitában nyilvánult meg; Erasmus nyomatékosan képviseli az akaratszabadság álláspontját.
   A vele baráti viszonyban lévő Morus Tamás (1478-1535) „Utópia” című írásával vált különösen ismertté, amelyben olyan utópisztikus államideált vázol fel, amely vallási toleranciára, általános boldogságra és a magántu-lajdon megszüntetésére épül.

A skolasztikus-teológiai hagyomány bilincseitől való megszabadulás és a felfedezőutakon megismert más népekkel és a studia humanitatis humanisztikus gondolatával való konfrontálódás során az ember lényegére és helyzetére vonatkozó elmélkedés vált központi témává. A humanizmus ideálja az uomo universale, az osztályok fölött álló, sokoldalúan képzett ember, aki rendeltetését - mint tanulásra képes lény - ismereteinek kiszélesítésében tölti be. Az ókori humanizmus ideálja felé orientálódó emberhez így olyan erkölcsi tartás kötődik, amely pl. a mérték, az igazságosság, az esztétikai érzékenység, a természethez fűződő harmonikus viszony erényeiben mutatkozik meg, amikor is a szociális erények különösen nagy szerepet játszanak a polgári közösségben.
   A reneszánsz-platonizmus, amelynek fő képviselője Marsilio Ficino (1432-1499), különösen az ember mint szellemi lény meghatározottságát hangsúlyozza. Az ember halhatatlan lelke a világ közepe és köteléke, mert a lélek az egyesítő közép a pusztán testi szféra és a tisztán isteni szellem között. Ha a lélek az ész erejével megszabadul a testitől, akkor újra visszatérhet isteni eredetébe.
   Ficino tanítványa, Giovanni Pico Della Mirandola (1463-1494) „Beszéd az ember méltóságáról” című művében a szellemi meghatározottságból származó szabadságot alapozza meg: A teremtés napjainak végén Isten már minden tulajdonságot megteremtett, így az ember számára már nem maradt semmi, ami sajátja lehetett volna, ezért így szólt Isten az emberhez: „Téged nem fékez semmi kényszer, téged szabad akaratodra bízlak, az fogja természetedet megformálni. A mindenség közepébe helyeztelek, nézz körül, hogy mi a legkedvedszerintvalóbb a világban. Nem alkottunk sem éginek, sem földinek, sem halandónak, sem halhatatlannak, hogy önmagadat amilyennek csak akarod, döntésed és rangod értelmében magad alakítsd ki, s mint a fazekas, abba a formába gyúrd át, amelyik inkább tetszik. Lelked végzéséből lesüllyedhetsz az alacsony, állati világba, és újjászülethetsz a felsőbb, az Isten világába.” Az ember, szellemi meghatározottságából adódóan, képes az Isten teremtette formák szemléletére és szabadon alakíthatja saját lényegét. Ő áll a világ közepén. A szabad szubjektivitás hangsúlyozása miatt ez a koncepció jelentős, a platonizmusnak azonban megvan az a tendenciája, hogy mind az ember testiségét, mind annak társadalmi vonatkozásait háttérbe szorítsa, az elmélkedő életszemléletet részesítve előnyben. Más gondolkodók megkísérlik ezt az egyoldalúságot meghaladni, amennyiben a lélek és a test összetartozását hangsúlyozzák és az embert mint társadalmilag kialakult lényt fogják fel. Cristofero Landino (1424-1498) ezt írja: „...így, ha az embert tekintjük, egy olyan egészet képzeljünk el, amely egyszerre áll lélekből és testből... A természet mint a legkiválóbb anya a társas kapcsolatokban való részvételre és az emberi közösség megóvására hozott létre bennünket.” Ennélfogva az ember egységes szemléletmódjára van szükség és a gyakorlatra orientált életmódot illeti meg az elsőbbség.
   Pietro Pomponazzi (1462-1524) - az arisztotelianizmus képviselője - szintén hangsúlyozza a gyakorlati ész elsőbbségét. Az emberi léleknek a működéshez az érzéki benyomások közvetítésére van szüksége, így a lélek test nélkül nem gondolható el. Halhatatlansága észbeli okok miatt nem bizonyítható. Egy másik értelmezés, az olasz reneszánsztól eltérő felfogás mutatkozik meg a francia humanizmus legjelentősebb képviselőjénél.
Michel de Montaigne (1533-1592) „Esszé”-ivel megalapozza ezt a kötetlen szubjektív forma által meghatározott irodalmi műfajt. Montaigne jeligéje: Que sais-je? (Mit tudom én?) jellemzi szkeptikus kiindulópontját. A világ állandó keletkezésben és sokféleségre szétforgácsoltan nyilvánul meg, így az ésszel a bolondját járatja, amennyiben az azt hiszi, hogy képes valami változatlant, örökkévalót felfogni. „Végső soron semmiféle maradandó nincs, sem a mi lényegünkben, sem a dolgok lényegében. Mi is, ítéletünk is és minden halandó dolog szakadatlanul folyik és hullámzik.” Ennélfogva szerinte a természettudomány nem más, mint szofisztikus poézis, és a filozófiai hagyományt az anarchia uralja. Az emberi élet is csak bizonytalanságában és a haláltól való állandó fenyegetettségében mutatkozik meg. A szkeptikus magatartás azonban nem rezignációhoz vezet, hanem megszabadít és belső biztonságra, valamint az ítélkezés függetlenségére nevel. Ekkor a saját tapasztalat bizonyul a legjobb megismerési forrásnak, ahogyan az ember önmaga a legalkalmasabb tárgynak. Önmaga bensőjének megfigyelésében az ember megtalálja saját természetét és egyben felfedezi egyáltalában az emberiesség általános formáját. „Minden ember magában hordja az emberi természet általános formáját.” A - sztoikus értelemben vett - elrendező természet válik az adottságoknak megfelelő élet mércéjévé és vezetőjévé.

Az államhatalom kérdése alapvető államelméleti probléma. Jean Bodin (1530-1596) határozza meg a szuverenitás fogalmát, amely az államot jellemzi. Ez az abszolút, tartós és legmagasabb (parancs)uralom. A szuverenitás jogainak (törvényalkotás, háború folytatása, bírói és pénzügyi joghatóság) a birtokosa az abszolút uralkodó, aki senkinek sem felelős, csak az isteni parancsnak és a természetjognak. A ráruházott hatalom visszavonhatatlan. Mindenekelőtt a polgár tulajdonára és szabadságára kell ügyelnie.
   Johannes Althusius (1557-1638) másfajta nézőpontot képvisel. Szerinte a szuverenitás egyedül a népé és a nép - visszavonható hatállyal - csak megbízza az uralkodót a kormányzás gyakorlásával. Ennélfogva a nép joga az is, hogy az ural-kodót ismét leváltsa.
   Hugo Grotius (1583-1645) „A háború és béke jogáról” című munkájában a természetjog fogalmáról nyújt általános megfontolásokat. Különbséget tesz a pozitív, az írott, mindenkor érvényes jog és a változatlan, normatív természetjog között. A pozitív jog csak akkor tarthat igényt érvényességre, ha összhangban áll a természetjoggal. „A természetes jog az ész parancsa, ami arra utal, hogy a cselekvésben, magával az értelmes természettel való összhang vagy annak hiánya miatt, erkölcsi szükségszerűség vagy erkölcsi rútság rejlik.” A természetjog alapelve az ember társas ösztöne, amely az embert rendezett közösség irányába hajtja és esze révén képes megismerni, hogy mi egyezik meg az embernek Isten által alkotott természetével. A természetjog tartalma egyrészt - az ember természetéből következő - evidens elvekből állapítható meg, másrészt annak a vizsgálatából, amiben a művelt népek nézeteikben megegyeznek.
   Niccolo Machiavelli (1469-1527) „Il princi-pe” („A fejedelem”) című írásával a politikai filozófia új irányzatát teremti meg. Ebben felbontja a politika és az etika összetartozását, amely az antikvitás óta létezett. Számára nem az etikai eszményekre épülő állam a fontos, hanem annak elemzése, ami valóságos. „Nagy a távolság valódi és képzelt életmódunk, valóságos és feltételezett tetteink között; aki az utóbbiak alapján okoskodik, inkább saját romlásának okozója, mintsem sikeres előmenetelének. Mert úgy szokott történni, hogy az olyan embernek, aki mindenkihez jó akar lenni, gonoszok okozzák a vesztét.” Ezt Machiavelli olyan korban állítja, amelyet politikai válságok rendítenek meg és belső szétesés fenyeget, és szeretne utat mutatni egy tartósan rendezett államiság irányába, amelynek szervezetei erősítik a polgár erkölcsi öntudatát. Ennek alapja az uralkodó rátermettsége és hatalomra törő akarata. Annak a régensnek a tulajdonságait írja le, aki képes az államot elrendezni és a hatalmát megtartani. A politika és az erkölcs Machiavelli által végrehajtott szétválasztása nagy hatást gyakorolt. Az uralkodónak szükség esetén készen kell lennie akár rossz cselekedetre is. A hatalom megtartása érdekében nem hasznos dolog jónak lenni, jónak tűnni viszont, a nép megbecsülésének megszerzéséért, igen. Machiavelli számára Cesare Borgia a példakép. Az ember boldogsága és boldogtalansága a tetterőtől (virtu) és a véletlenszerű külső körülményektől (fortuna) függ. Ennélfogva az uralkodónak képesnek kell lennie arra, hogy a külső követelményekhez alkalmazkodjon. Amellett rendelkeznie kell az ingatag sors legyőzéséhez szükséges tetterővel.

A gondolkodásmódnak a kortörténeti háttér előtt bekövetkezett áttörése a reformációval végül eléri a keresztény egyházat is és annak szakadásához vezet. Az egyházi visszaélések miatt sürgetővé vált megújulás Martin Luther (1483-1546) személyes hittapasztalatának ereje révén hoz áttörést.
   Luther az emberi természet teljes bűnösségéből és romlottságából indul ki, ami miatt az ember nem nyerhet Isten előtt igazolást saját akaratának erőfeszítésével vagy jó munkájával, hanem ezt egyedül az isteni kegyelem (sola gratia) és a hit (solafide) útján nyerheti el. Ezzel elveti a katolikus egyház által igényelt közvetítő funkciót, mert az egyes ember hitének gyakorlása közben közvetlen, személyes és felelősségteljes kapcsolatban áll Istennel. Csak Isten igéjét a Szentírásban (sola scriptura) ismeri el egyetlen tekintélynek. Az egyház hierarchikus szerkezetének helyére a gyülekezetnek és valamennyi hívő papságának a gondolata lép. A hitnek egyedül a saját bensőségességében való gyökerezése ahhoz vezet, hogy az ember két önálló világban él: a benső, szellemi és a külső, állami közösségben.
   A protestantizmus Jean Calvin-féle (1509-1564), erkölcsi szigorral folytatott kidolgozásának folyamatában, amely szerint a hivatásban elért és a gazdasági siker számít az egyházi gyülekezetben az isteni kiválasztottság jelének, kifejlődik az újkori kapitalista társadalmakra tipikusan jellemző munkaerkölcs.

- vissza -