Hobbes, Locke, Berkeley, Hume

Thomas Hobbes (1588-1679) metafizikai feltevésektől mentes filozófiai rendszer kiépítésén dolgozik, amely korának természettudományos és matematikai alapjaira épül. Fő művei: „A filozófia elemei” és a „Leviathán”, amely a társadalmi szerződésről alkotott nagyhatású elméletével az államfilozófia klasszikus művének számít.
   Hobbes szerint a filozófia az ok-okozati összefüggések racionális megismerése, amikor is az okozatok mindig testek képességei. A filozófia így az okok kutatása. Tárgyai a testek, amelyeknek a létrehozása és a tulajdonságai fogalmilag felfoghatók. A testek vagy természetesek - idetartozik az ember is - vagy mesterségesek, ilyen az állam. A filozófia feladata az összetett jelenségek elemeire bontása azért, hogy visszavezethetők legyenek az univerzális elvekre. A természetben az összefüggések magyarázatának első elve a mozgás. Minden folyamat mechanikailag magyarázható. Ismeretelméletében Hobbes abból indul ki, hogy bizonyos képzettartalmaknak a gondolkodástól független dolgok felelnek meg. A külső objektumok mechanikus ingert gyakorolnak az érzékszervekre, amely aztán a belső „életszellemek” reakciója révén kialakítja a megfelelő képzetet az agyban. A tapasztalat közvetlen tárgyai nem maguk a dolgok, hanem a képzetek. Ezekhez a jelek (nevek) rendelődnek, amelyeknek az individuum számára jelzésfunkciójuk van, a kommunikációban pedig közlést szolgáló jelek. A filozófiai logikának tehát mondatokba foglalt képzettartalmakkal van dolga. Az igazság csak a kijelentésekre vonatkozik, nem a dolgokra. Egy tétel igazsága a fogalmak elemzésével állapítható meg a rögzített definíció és annak kapcsolódása alapján. Hobbes a szenvedélyeket és az értékeket tárgyaló elméletében azt feltételezi, hogy a tárgyakból kiinduló ingerek váltják ki az érzelmeket és az akarat megnyilvánulásait, és ezek mechanikailag meghatározottak. Az életszellemek eleven mozgásának fokozódásából keletkezik az Öröm, és az ezt kiváltó tárgyat érezzük jónak. Ebből - mint legalapvetőbb érték - az önfenntartás következik: Minden organizmus törekvése az élet mozgásának fenntartására, azaz a halál elkerülésére irányul. Mivel saját létfenntartásunk a legmagasabb érték, ezért minden individuum egoista módon cselekszik, nincs fölérendelt mérték, mindenki maga dönti el, hogy számára mi a jó. Ezek a gondolatok közvetlenül átvezetnek az államfilozófiába.
   Hobbes itt is az államalakulat elemeiből, az individuumból és annak természetéből indul ki. Elveti azt a hagyományos elképzelést, hogy az ember természeténél fogva államalkotó lény. A természeti állapotban, törvényen és államon kívül az ember szövetkezésének egyetlen oka saját előnye, természetes hajlamának megfelelően. A természeti állapotban minden ember egyenlő és ennél fogva joga van mindenhez, azaz mindennel rendelkezni, s azt tenni, amit akar. Minden embernek szabadságában áll, hogy használja természetes képességeit és minden eszközt arra, hogy fenntartsa önmagát. Mivel saját hasznát minden egyes ember a másik kárára akarja elérni és egyre többen ugyanarra vágyakoznak, így egyértelmű, „hogy az emberek természetes állapota - az állam létrehozása előtt - a háború volt, éspedig... a mindenki háborúja mindenki ellen (bellum omnium contra omnes)”. Ez a háború örökké tartana. Az élet magányos, nyomorúságos és rövid, mert senki sem várhatja, hogy önmagát sokáig életben tartsa. Mivel azonban az önfenntartás ösztöne alapvető, létrejön egy biztosított béke igénye után. Ennélfogva az első természeti törvény úgy hangzik, hogy „az ember a békét keresi, amennyiben az elérhető”. Ebből az első alaptételből vezethető le a többi. Biztonság csak akkor érhető el, ha az ember nem tartja meg a mindenkinek mindenre vonatkozó jogát, hanem egyes jogokat átruház vagy felad, ami egy mindenkit összekötő szerződés alapján történik. A természeti törvények követése azonban csak akkor biztosítható, ha az egyes emberek akaratukat egyetlen akaratnak rendelik alá. Az emberek olyan tartalmú társadalmi szerződést kötnek, hogy mindenki mindenki mással szemben kötelezi magát arra, hogy semmilyen ellenállást sem tanúsít azzal az eggyel szemben, akinek az akaratát alávetette. Ez az állam keletkezése, ami olyan intézményként definiálódik, amelynek akarata - mindenki szerződése következtében - mindenki akaratának számít. Eme legmagasabb államhatalom birtokosa lehet egy személy, vagy egy összegyűlt csoport. Hatalma korlátlan, elidegeníthetetlen és oszthatatlan. Hobbes ezt az államot a bibliai „Leviathán”-hoz hasonlítja, egy nagy, legyőzhetetlen hatalom szimbólumához, avagy „a halandó Istenhez, akinek - a halhatatlan Istennek alávetve - békénket és védelmünket köszönjük”. Az államhatalom birtokosának legfőbb kötelessége a nép jóléte. Az egész egységének érdekében az egyházat alá kell rendelni az államnak.

John Locke (1632-1704) az angol empirizmus egyik fő képviselője, azaz egyike azon filozófusoknak, akik a tapasztalatot teszik meg a filozófia alapelvévé: Minden tudás a tapasztalattól függ és annak ellenőrzése alatt áll. Az államról, a vallási toleranciáról és a pedagógiáról vallott nézetei nagy befolyást gyakoroltak a felvilágosodásra és a politikai liberalizmusra. Locke filozófiájának középpontjában ismeretelmélete áll, amelyet az „Essay Concerning Human Understanding” (Értekezés az emberi értelemről) című művében fejt ki. Az ismeretelméletnek az a feladata, hogy az emberi megismerés eredetét és alapelveit felmutassa, és feltárja az értelem megismerő képességének a határait. Tudatában minden ember meghatározott képzeteket talál, amelyeket Locke ideának nevez. „Mindazt, amit a szellem önmagában érzékel, vagy ami az érzékelés, a gondolkodás vagy az értelem közvetlen tárgya, „ideának” nevezem.” De honnan származnak az ideák? Kizárólag a tapasztalatból. Locke vitatja azt a nézetet, hogy az ember veleszületett ideákkal rendelkezik, amelyek minden tapasztalatot megelőzően benne vannak (ún. innatizmus, pl. Decsartes-nál). Születéskor az értelem üres laphoz hasonlít („white paper vagy tabula rasa”). Minden meghatározott képzet csak ezután, a tapasztalatból ered. A képzetek megalkotásának képessége azonban általában előzőleg létezik. A tapasztalat két forrása: a külső érzékelés (sensation) és a belső önérzékelés (reflection), amely a gondolkodás, a hit, az akarat stb. tevékenységére vonatkozik. Az e két forrásból származó képzetek vagy egyszerűek, vagy összetettek. Az egyszerű eszmék további eszmékre tagolhatók, amelyek csak egy érzék által érzékelhetők (pl. a színek, a hangok), több érzék által felfoghatók (Pl. a tér, a mozgás), a reflexióból erednek (belső tudati folyamatok), amelyekben részt vesz mind a reflexió, mind a külső érzékelés (az idő, az öröm). A szellem ezekre az egyszerű képzetekre vonatkozólag passzívan viselkedik: a közvetlenül a tárgyakból kiinduló ingerek okozzák őket. Locke az érzékelésnél különbséget tesz az elsődleges minőségek - amelyek a külső dolgoknak, mint olyanoknak a sajátjuk (pl. kiterjedés, alak, sűrűség, szám) - és a másodlagos minőségek között - mint szín, íz, szag -‚ amelyek csak szubjektumban lévő érzeteket képviselnek.
   A szellem azonban rendelkezik azzal az aktív képességgel, hogy összehasonlítás, szétválasztás, összekapcsolás és elvonatkoztatás útján összetett eszméket alkosson, amelyek alkotórészei azonban ismét egyszerű eszmék. Az összetett eszmék három fajtája: szubsztanciák, moduszok és viszonyok. A szubsztanciák vagy önmagukban létező egyes dolgok, vagy fajok (mint például ember, növény). A moduszok olyan összetett eszmék, amelyek nem önmagukban állnak, hanem szubsztanciákon fordulnak elő (így a nap az idő egyszerű modusza). Emellett vannak kevert moduszok, amelyekhez az erkölcsi fogalmak is tartoznak (Pl. igazságosság). A viszonyok olyan eszmék, mint az ok és az okozat. Az Essay IV. könyve a tudás meghatározásával foglalkozik: „Minthogy az elmének összes gondolataiban és okoskodásaiban nincsen más közvetlen tárgya, mint saját ideái, ... világos, hogy tudásunk csupán ideáinkra vonatkozik. Úgy látom tehát, hogy a tudás semmi egyéb, mint ideálok kapcsolatának és megegyezésének, vagy meg nem egyezésének és összeférhetetlenségének észrevétele.” Tudásunk terjedelme így behatárolt: nem ér tovább eszméinknél és annál, amennyire képesek vagyunk érzékelni közöttük a megegyezést, illetve az eltérést. Összes eszménket és azok lehetséges viszonyait nem tudjuk áttekinteni. Így tudásunk a dolgok valóságát csak korlátozottan képes felfogni, csak úgy, ahogyan azt érzékelésünk lehetővé teszi. A világosság foka szerint Locke a tudás különböző fokozatait különbözteti meg: A legmagasabb fok az intuitív megismerés. A szellem ekkor két eszme egyezését vagy eltérését közvetlenül önmaga által érzékeli (pl. a kör nem háromszög). A demonstratív tudásnál a szellem megismeri ugyan az eszmék egyezését vagy eltérését, de nem közvetlenül, hanem más eszmék közvetítésével. Idetartoznak a bizonyítás alapján következtető eljárások. Végül létezik szenzitív tudás az egyes véges lények létezéséről rajtunk kívül. Locke szerint az igazság csak mondatokra vonatkozik, mert az igazság a jelek helyes egyesítésében vagy szétválasztásában áll, tekintettel a jelölt dolgokkal való egyezésre. „Ha az elmében úgy vannak ideák összetéve vagy szétválasztva, amint ők maguk vagy a dolgok, amelyeket fednek, megegyeznek vagy nem egyeznek meg, akkor áll előttünk az, amit én gondolati igazságnak nevezek... És csak amennyiben ezek az így hangokkal jelölt ideák ősképeikkel egyeznek, annyiban valóságos az igazság.” Mivel tudásunk korlátozott és a legtöbb területen nem érhetünk el szilárd bizonyosságot, így a valószínűség nagy szerepet játszik a tényleges életvezetésben, hogy pótolja a hiányzó tudást. A valószínűség olyan tételekre vonatkozik, amelyeket a tapasztalat alapján vagy mások tanúsága alapján szerzünk és tartunk igaznak. A szellemnek ilyen tételekkel szembeni magatartását hitnek, helyeslésnek vagy véleménynek nevezzük. A gyakorlati filozófia tartalma Locke-nál mindaz, „amit az embernek magának - mint olyan lénynek, aki értelem és tudás szerint cselekszik - valamely cél eléréséért, különösen saját boldogságáért tennie kell”. A jót és a rosszat az öröm és a fájdalom előidézése tekintetében határozza meg. Az emberi törekvés örömszerzésre és a fájdalom elkerülésére irányul, ezek alkotják ezáltal a cselekvés kritériumait. Ezért a normaadó elveket, azaz az erkölcsi törvényeket, jutalmazással és büntetéssel kell összekötni. „Az erkölcsi jó vagy rossz tehát csupán szándékos cselekvéseink egybehangzása vagy ellenkezése bizonyos törvénnyel, amelynek értelmében, a törvényhozó akaratánál és hatalmánál fogva jó vagy rossz ér bennünket.” Az erkölcsi törvények 3 csoportja létezik:
- az isteni törvény: a bűn és a kötelesség mértéke, ahogyan Isten az embernek azt közvetlenül kiszabta és túlvilági büntetéssel vagy jutalommal kötötte össze,
- a polgári törvény: az állam által kiszabott szabályok, amelyek a cselekedetek büntethetőségét állapítják meg,
- a közvélemény vagy a hírnév törvénye; Locke ezt filozófiai törvénynek is nevezi, mert a filozófia a legtöbbet ezzel foglalkozik: az erény és a bűn kritériumával, amelyek tiszteletet vagy megvetést vonnak maguk után.
   Locke államfilozófiáját a „Két értekezés a kormányról” című esszéjében fejti ki. Az állam eredetének kérdését Hobbes-hoz hasonlóan válaszolja meg; így feltételezi a természeti állapotot és egy társadalmi szerződés megkötését. Természeti állapotban, mielőtt az emberek létrehozták az államot, mindenki teljes szabadsága és egyenlősége uralkodik. Az egyes emberek korlátlanul rendelkeznek önmaguk és tulajdonuk felett. Mégis mindenki alá van rendelve a természet-törvénynek, amelynek a legfőbb szabálya az Istentől teremtett természet fenntartása. Így a természetjog megtiltja mások életének, egészségének, szabadságának és birtokának megkárosítását vagy megsemmisítését. Ezért a természeti állapot - Hobbes felfogásával ellentétben - békés is lehetne, ha egyes emberek nem vennék semmibe a természet-törvényt, mivel mindenki egyenlősége érvényesül, így mindenkinek joga van a bíráskodáshoz, és ahhoz, hogy azokat, akik a békés állapotot megtörték, elítélje és megbüntesse. Mivel azonban mindenki saját dolgában lenne bíró, ez ténylegesen tartós háborús állapothoz vezetne, ha nem létezne semmilyen fölérendelt fórum, amelynek kezébe a bíráskodás és a végrehajtás mindenki számára kötelezően le van fektetve. Az önfenntartás és a béke érdekében az emberek ezért társadalmi szerződés alapján közösségbe tömörülnek, amennyiben a törvényhozást, a bíráskodást és a végrehajtó hatalmat átadják egy föléjük rendelt instanciának. Az államhatalom azonban kötve van a természettörvényhez, különösen az egyes ember önfenntartó törekvéséhez, amely arra irányul, hogy szabadságát és birtokát megóvja, valamint ahhoz, hogy az egész közösség jóléte kötelező norma. Az abszolút hatalom veszélyének elkerülésére szolgál a hatalom megosztása. Ha az uralkodó megszegi a törvényeket, akkor a népnek jogában áll őt forradalom útján leváltani. A vallás gyakorlására vonatkozóan Locke állami toleranciát követel. Valamely felekezethez való tartozás szabad elhatározás kérdése mindenki számára és az állam nem szólhat bele a hitközösség életébe. A magántulajdon igazolása Locke elméletének különleges aspektusa. A természeti állapotban vagyonközösség uralkodik. Ahhoz azonban, hogy a természet javai felhasználhatók legyenek és az önfenntartást szolgálják, el kell azokat sajátítani. A magántulajdonba való átfordulás a munka alapján megy végbe. Minden ember rendelkezik saját személyének tulajdonával és azzal, amit a természet megmunkálásával megszerez, és amit a sajátjából hozzátesz, az éppúgy saját tulajdonává lesz. Mivel azonban mindenki csak annyit jogosult felhalmozni, amennyit elhasználni képes, eleinte nem jönnek létre nagy birtokok. Ez megváltozik a pénz bevezetésével, amit mindenki helyesel. Mivel ez lehetővé teszi, hogy többet termeljenek, mint amennyit felhasználnak, így ez birtokfelhalmozáshoz vezet, különösen a földterületek esetében. Mivel a pénz bevezetése általános egyetértéssel történt, így a birtok ebből eredő egyenlőtlen felosztása már a természeti állapotban hallgatólagosan szintén jogosnak számít.

    Az ír filozófus, teológus és püspök, George Berkeley (1685-1753) az immaterializmus elméletét fejleszti ki a Descartes, Malebranche és Locke tanaival folytatott vitában. Berkeley Locke-nak abból az előfeltevéséből indul ki, hogy csak eszmék (képzetek) lehetnek a tudat közvetlen tárgyai. Az eszmék két osztálya létezik: 1. olyan eszmék, amelyek önkényesen változtathatók és így a szubjektum képzeleterejéből származnak, 2. olyan eszmék, amelyeket a szubjektum nem képes önkényesen kialakítani, hanem ezek kívülről származnak, mint érzéki észlelések. E második osztály eredetének általában a külvilág anyagi dolgait fogadják el. Berkeley az ilyen „materializmus” ellen fordul, amennyiben megkísérli bemutatni, hogy semmilyen anyagi dolgot nem szükséges az eszmék mögött feltételezni, hanem a tárgyak léte nem más, mint érzéki észlelési lét. „Ha azt mondom, hogy az asztal, amelyen írok, létezik, akkor az azt jelenti, hogy látom és érzem; ha a dolgozószobámon kívül lennék, akkor abban az értelemben tudnám kijelenteni a létezését, hogy ha a dolgozószobámban lennék, akkor érzékelhetném, vagy valamely más szellem éppen most érzékeli. Az ilyen dolgok léte észlelődés (észleltté válás). Nem lehet semmiféle létezésük azon kívül, hogy szellemek vagy gondolkodó lények észlelik őket. Berkeley alaptézise ezért így hangzik: Esse est percipi autpercipere (a tárgyak léte az észleltté válás, a szubjektumok léte az észlelés). Csak az eszmék és a szellem léteznek, az anyag nem. A szellem abban különbözik az eszméktől, hogy érzékelő, vagyis az, amiben az eszmék léteznek. Tevékenysége az eszmék vonatkozásában a viszonyok megállapításában, a visszaemlékezésben, az elképzelésben és az akarásban áll. Az anyagról szóló kijelentés eredete Berkeley szerint az elvont eszmék létezésének hamis feltételezésén alapul. Ezzel szemben ő azt állítja, hogy lehetetlen egy eszmét konkrét meghatározások nélkül elképzelni. Nem létezik a mozgás eszméje egyúttal valami gyors vagy lassú elképzelése nélkül, a kiterjedés eszméje szín és nagyság, azaz valamilyen érzéki tulajdonság elképzelése nélkül. Elvont eszmék létezésének feltételezése csak azért lehetséges, mert a nyelv általánosan alkalmazható kifejezéseket ismer. Mármost az ember a szavakat neveknek veszi, és úgy véli, hogy valamely általános nevének meg kell hogy feleljen egy általános létezése is. Az anyag feltételezése így nem jelent mást, mint „egy meghatározottság nélküli dolog” elvont eszméjét, amely Berkeley szerint nem képzelhető el. Berkeley ragaszkodik a szubjektumtól független, külső valóság létezéséhez, amely az érzéki észlelésben adott. Mivel azonban ez nem anyagi és valamennyi eszme csak egy szellemben, így az érzéki eszmék „tárgyainak egy másik szellemben kell létezniük amely felfogja őket”.
„...a valóságos fát, amely a szellememtől függetlenül létezik, az Isten végtelen szelleme igaz módon megismeri és felfogja... Valóságos dolgoknak nevezik a természet alkotója által az érzékekbe belevésett eszméket... Ezek ennek megfelelően rendelkeznek egy bizonyos állandósággal, renddel és összefüggéssel és nem vaktában idézik elő őket.”
A „dolgok” Berkeley szerint tehát nem mások, mint az eszmék komplexumai, amelyeket Isten észlel, és amelyeket szellemünk indulatai idéznek elő bennünk. Természettörvénynek nevezik azt a rendet és olyan összekapcsolódásokat, amelyeket Isten eközben alkalmaz. A külvilág valóságát, amelyet érzéki észlelésünkkel tapasztalunk, Berkeley tehát nem tagadja, csak anyagi minőségét vonja kétségbe. „Hogy a dolgok, amelyeket a szememmel látok és a kezemmel megtapogatok, léteznek, valóban léteznek, azt a legkevésbé sem vonom kétségbe. Az egyetlen, amelynek létezését kétségbe vonom, az az, amit a filozófusok anyagnak vagy testi szubsztanciának neveznek.” Mivel az eszmék nem hatnak eszmékre, Berkeley-nek azt a tényt, hogy különböző szubjektumokban eszmék hasonló módon keletkeznek - például ugyanazon tárgy szemléletekor -‚ hogy a szubjektumok megértik egymást, és egyáltalában hatást gyakorolhatnak tárgyakra és egymásra, Isten beavatkozásával kell magyaráznia: Istennek kell a különböző észleléseket és cselekedeteket egymás között koordinálnia. Berkeley tételéből a természettudomány számára az következik, hogy az anyagi dolgok egymás közötti hatásaival nincs dolga, hanem csak azon törvényszerűségek megfigyelésével és leírásával, amelyek megfelelnek az állandó rendnek, amellyel Isten eszméket hoz létre és azokat egymással összekapcsolja. Berkeley szándéka az volt, hogy tanaival megszilárdítsa az erkölcsöt és a hitet, mivel a materializmusban vélte felfedezni az ateizmus egyik okát.

David Hume (1711-1776) abban látja alapvető célját, hogy „az emberről szóló tudományba bevezesse az empirikus vizsgálati módszert”, azaz a tapasztalatra és a megfigyelésre támaszkodjon. Ebben mérsékelt szkepticizmust képvisel, amely az ember megismerési lehetőségeit kritikailag behatárolja. Fő műve a terjedelmes „Értekezés az emberi természetről” ezt követik rövid értekezések a megismerésről, az erkölcsről, a politikáról és a vallásról. Kant azt mondja Hume-ról, hogy Hume ébresztette fel őt „dogmatikus szendergéséből”. Tapasztalatunk közvetlen tárgyai csak a tudattartalmaink (percepciók). Ezek két osztályba sorolhatók. Benyomások (impressions) és képzetek (ideas). Benyomások az összes érzéki észlelések és belső önérzékelések (indulatok, érzelmek, akarat), ahogyan közvetlenül a lélekben megjelennek. A képzetek a benyomások leképezései, amelyekkel akkor rendelkezünk, ha gondolkodás, emlékezés, képzelet formájában ezekkel foglalkozunk. A két osztály az intenzitás foka szerint különbözik egymástól, így például amilyen fájdalmat érzünk egy sérülésnél, és ahogyan erre emlékezünk. A benyomásokból keletkeznek az egyszerű képzetek. Így nem lehet semmit sem képzelni vagy gondolni, ami valaha ne lett volna adott a közvetlen érzékelésben. Az embernek azonban megvan a képessége, hogy képzelőereje (imagination) segítségével ezekből az egyszerű képzetekből összetett képzeteket alkosson, amelyek így nem közvetlen benyomásból erednek. A képzetek összekötése az asszociáció törvényét követi, amely azt a tendenciát jellemzi, hogy bizonyos képzetekből másokba a következő elveknek megfelelően megyünk át: hasonlóság, érintkezés időben vagy térben, ok és okozat. Egy fogalomnak csak akkor van jelentése, ha a neki megfelelő képzetek komponenseit vissza lehet vezetni a benyomásokra. Ez a metafizikai fogalmakra nem illik, ezért ezeket a fogalmakat ki kell zárni a filozófiából. „Ha felmerül a gyanú, hogy egy filozófiai kifejezést értelem és megfelelő képzet nélkül használnak, ami túlságosan is gyakran megtörténik, akkor csupán annak kell utánanéznünk: melyik benyomásból is származik állítólag a képzet?” Mármost az a kérdés, hogyan jutunk olyan ítéletekhez, amelyek eredete túlhaladja közvetlen észlelésünket és emlékezetünket. Hume itt különbséget tesz először is a fogalomviszonyokról alkotott ítéletek (észigazságok) és a tényekről alkotott ítéletek (tényigazságok) között. Az előbbiek a matematika és a logika birodalmába tartoznak. Itt lehetséges abszolút bizonyosság, mivel egy fogalmi igazság ellentéte logikailag lehetetlen. Tárgyaik realitására vonatkozóan viszont ezek az ítéletek semmilyen kijelentést nem tartalmaznak. A tényekről történő kijelentéseknél az ellentét ugyan lehet hamis, de logikailag mindig lehetséges. A tényekről alkotott kijelentések a tapasztalaton nyugszanak, a képzetek asszociációs törvényének és az ok-okozati viszonynak alárendelten: „Minden tényekre vonatkozó gondolati aktust - úgy tűnik - ok és okozat viszonya alapoz meg.” Ha például látok egy biliárdgolyót ütközni egy másikkal, akkora várt okozatra az eddigi tapasztalat alapján következtetek. Hume szerint ok és okozat viszonya mégsem lényegileg szükségszerű kapcsolat, amely az objektummal inherens; ennélfogva tisztán racionálisan, a tapasztalattól függetlenül nem ismerhető meg. „Egyszóval minden okozat egy az okától különböző esemény... A szükségszerűség olyasvalami, ami a szellemben és nem a tárgyakban van.” Oksági kapcsolatban állónak nevezzük A-t és B-t, ha ezeknek egymásutániságát többször megfigyelték, így az A képzetét B képzete asszociative, szokásaink alapján követi. Ezzel azonban csak a képzetek szokásszerű egymásutániságáról tehetünk kijelentést, nem pedig a dolgok lényegéről. Az igazi eredetekbe és az összes esemény okába történő bepillantás az ember előtt teljesen rejtve marad. Az erkölcsfilozófia feladata Hume szerint abban áll, hogy empirikus módszerek alapján a ténylegesen létező erkölcsi értékeléseket spekulatív feltételezések nélkül megmagyarázza. Az ész és az érzelem szerepet játszik az erkölcsben, mégis az erkölcsi érzés (moral sentiment) az alapvető: „Mivel az erény végcél és önmaga kedvéért van... csupán az általa nyújtott közvetlen megelégedés kedvéért törekszünk rá, valamilyen érzésnek szükségszerűen létezni kell, amelyből ered, egy belső hajlamnak, egy belső érzésnek,... ami az erkölcsi jó és rossz között különbséget tesz.” A cselekedeteket Hume akkor értékeli pozitívként, ha azok hasznosak vagy kellemesek, magának az individuumnak vagy másoknak, illetve a közösség egészének. A szubjektív érzések ennélfogva két alapelven nyugszanak: az önszereteten és a szimpátián. Az egyes ember nemcsak saját érdekeit követi, hanem mint társadalmi lény képes mások érdekeiben és érzéseiben osztozni, mivel egy közösség egészébe van beágyazva. Az erkölcs alapjához ezért hozzátartozik a szimpátia, amellyel egy személy a másik érzéseit átveszi. Ezzel lehetővé és megalapozottá válik a morális értékek szükségszerű interszubjektivitása. Morális ítélet akkor keletkezik. ha a cselekvés helyeslése vagy helytelenítése általános érvényességre tarthat igényt. Ez a különös körülményektől való elvonatkoztatás azon egyoldalúságok helyesbítése által érhető el, amelyek tisztán részleges érdekekből erednek. Így fejlődik ki a társadalmon belül egy általánosan fölérendelt értékmérce. Hume államelméletében elutasítja a racionális természetjogi és szerződéselméleteket. Jogrend azért jön létre, mert mindazok a javak, amelyekre az embernek szüksége van, szűkösen állnak rendelkezésre, és mert az emberre jellemző az a törekvés, hogy amit egyszer megszerzett, azt meg is tartsa. Ezért van szükség a békét és biztonságot biztosító rendre. Az egyes ember azért veti alá magát ennek, mert ez egyes esetekben hátránnyal jár ugyan, de összességében mégis nagyobb haszonnal jár. Az állami rend fenntartásának feltétele az igazságosság és a (szerződéshez való) hűség erénye. A szimpátia itt megint jelentős szerepet játszik, ennek alapján irányul az individuum viselkedése az egész állam jólétére. Hume kritikai vallásfilozófiájában a különböző történeti istenképzeteket akarja felfedni és azok tarthatóságát megvizsgálni. Valláson nem egy transzcendens eredetű jelenséget ért, hanem az emberi szellem termékét. A vallás eredete olyan pszichológiai adottságokban rejlik - különösen ilyen a félelem és a remény -‚ amelyek a lét esendőségének és bizonytalanságának tudatából származnak. Eredetileg minden vallás politeista. Az embernek hajlama van arra, hogy a dolgoknak és más élőlényeknek olyan tulajdonságokat tulajdonítson, amelyek a saját számára jól ismertek. Ennek megfelelően az ember a természetben hatalmasságokat lát munkálkodni, amelyek hozzá hasonlóak, mégis lényegében fölötte helyezkednek el és ő ezért isteníti őket. A monoteizmusba történő átmenet eleinte nem racionális okokból történik, hanem abból a szükségletből ered, hogy egy helyi istenséget, amelytől az emberek különös mértékben függőnek hiszik magukat, másokkal szemben felértékeljék, hogy bennük különleges védelmet nyerjenek. A monoteizmus mindig az intolerancia növekedésével jár együtt. Az idő folyamán az istenfogalom elvontabbá és racionálisabbá válik, ezzel azonban meghaladja a tömeg felfogóképességét, ami miatt megint felvirágzik a babona. A „Dialógusok a természetes vallásról” című írásában Hume a racionális istenbizonyítékokat alapvető kritikának veti alá, amely egyúttal fundamentális világnézet-elemzést is tartalmaz.

- vissza -