IX. A NÉPVÁNDORLÁSKORI MŰVÉSZET ÉS A KAROLINGOK MŰVÉSZETE

(A KÖZÉPKORI MŰVÉSZET ELŐZMÉNYEI)

A PREROMÁN MŰVÉSZET

A vizigót, az asztúriai és a mozarab művészet

Spanyolországban a vizigót építészet legrégebbi ismert emléke a valenciai Cerratóban lévő kis San Juan de Banos-templom, amelyben egy kőlap arra emlékeztet, hogy Recceswinth király építtette 661-ben.
A templom domborművű frízeinek gazdagsága páratlan a korabeli nyugat-európai építészetben, hasonlít bizonyos értelemben a kopt és a szír emlékekhez, bár oszlopfejezetei - barbár korinthoszi - a galliai templomokhoz is kapcsolja. Egy másik eredeti formájában megmaradt templom a zamorai San Pedro de la Nave, amely a VII. században épült. Az épület díszítésében az ókeresztény kopt vagy szír mintákat követték. Még ebből a századból megmaradt kisebb szentély: a burgosi Quintanilla de las Vinas - itt közvetlen szasszanida hatásra vall a szobrászat stílusa -, és az orensei Santa Comba de Bande, itt a kis-ázsiai építészet hatása mutatható ki.
Ilyen típusú emlékeket találunk még Toledóban, Méridában, Córdobában, Barcelonában, Tarragonában, Tarrasában stb... A hispániai vizigót építészet a keleti antink formákat igen szabadon alkalmazta. A fennmaradt részletek alapján elmondhatjuk, hogy mindenütt a geometrikus motívumokat, sugaras kompozíciókat, csillagkombinációkat alkalmazták. A vizigót korszakban Mérida volt Spanyolország legmonumentálisabb városa. Toledóban a vizigót épületekről származó domborművekkel a később épült hidakon és templomokon találkozhatunk.
Córdobában az arabok a mecset homlokzatába építették be hasonló töredékeket. A félsziget ásatásairól legtöbbször a germán szobrászat stílusait viselő emlékek kerülnek elő.
Chindaswinth király korában a legnagyobb mértékben a művészek voltak támogatva. Ennek a támogatottságnak az eredményeképen a művészeti élet minden területén magasszínvonalú alkotások születtek. Ilyen a híres Ashburnhami Pentateuchosz ragyogó miniatúráival. Ez a töredékesen megmaradt könyv az egyik legértékesebb nyugat-európai kézirat, és ez a stílus élt tovább az úgynevezett illuminált kódexekben, melyek segítségével képet alkothatunk a korabeli monumentális festészetről.
Igen fontos megemlíteni a korabeli ötvösséget, az aranykereszteket és fogadalmi koronákat. Ilyen korona a 631 előtt készült Swinthila és a Recceswinth király 672 körüli fogadalmi tárgya.
A vizigót királyságot a 711-ben jött arab hódítás elsöpörte. A muzulmán hódítás hatására nem szűnt meg a vizigót korszak jellegzetes építészete. Továbbélt az asztúriai királyok épületein, a mozarab templomokban, amelyek a muzulmán uralom alatt is megőrizték keresztény jellegüket. Az ötvösmunkák is a korábbi utat folytatták, és igen szép tárgyak születtek.
A VIII. század végén az asztúriai királyok Oviedóban boltozatos kőépületeket emeltek. Ez az asztúriai prerománnak nevezett építészeti stílus II. Alfonz (789 - 842) és fia, I. Ramiro (842 - 850) alatt virágzott. Amikor a X. században a királyság, Oviedóból Leónba költözött ez a virágzás már elszáradt.
Egy Oviedó melletti dombon található az asztúriai preromán két legépebben megmaradt ragyogó példája. A Narancshegyen állnak ezek a IX. századi épületek. Az egyiket Santa María del Naraconak is felszentelték, mert I. Ramiro palotájának kápolnája volt. A másikat Szent Mihály tiszteletére emelték - eredeti nevén San Miguel de Lino -, és itt őrizték a Szent Kereszt-ereklyét. Az itt található épületek előképei a Nagy Károly kori frank birodalom épületei voltak.
A Naranco-hegyi templomokhoz hasonló épület a Santa Cristina de Lena-templom. Az asztúriai építőiskola következő fontos emléke a valdediósi San Salvador Benedek-rendi kolostor, amelyet III. Alfonz alapított 893-ban, és ide vonult vissza, amikor fiai megfosztották a tróntól. Ezeket a ma már kopár épületeket korukban elborította a pompa: díszes bútorok, falképek, ötvöstárgyak, kárpitok.
Az asztúriai királyok birodalmuk ötvösművészetéről híresek voltak. A legkorábbi ilyen példa az Angyalok Keresztje, amelyet II. Alfonz készíttetett 808-ban az oviedói katedrális számára a fenyegető felirattal: "Isten sújtson le villámmal arra, aki el merészeli venni onnan, ahová én szabad akaratommal helyeztem." (Vagyis Isten szeme mindent lát, el ne vedd a léneát.)

Ezt túlszárnyalja, III. Alfonz 908-ban adományozott Győzelmi Keresztje. Ez az ékszer egyértelmű párhuzama a Karoling-kor ötvösművészetének. A példákat hosszasan lehetne sorolni; a végére megemlíteném a 910-ben II. Fruela által adományozott achátládikát, amelynek kidolgozása olyan barbár fényűzésre utalnak, melynek gyökerei a vizigót hagyományokban találhatóak.
A mozarab templomok eltérnek az asztúriai emlékektől, de szintén a vizigót hagyományokat követik. A X. században a Córdobában élő szerzeteseket iszlámellenes fanatizmusuk miatt elüldözték, és a közeli északi királyságokban telepedtek le. Itt újfajta templomokat építettek. Szobrászati díszítésük alig volt. Építészetük sok részleteiben őriz megoldásokat az iszlám építkezési formulákból, de mégis összességében teljesen különbözik a korabeli arab építészettől.
Igen sok mozarab templom keltezése a IX. század végére, vagy a X. századra tehető. A kasztíliai-leóni csoporthoz tartozó mozarab templomok közül kettő különösen jelentős. A San Cebrián de Mazote-bazilika, és a San Baudelio de Berlanga.
Különös jelentőséggel bírnak a középkori művészet történetében a mozarab miniatúrák. Ezek a - mozarabokra jellemző - patkóíves architektúrákat is ábrázoló képek már a X. század első felében keletkezett Biblia Hispalensisben is megtalálhatóak. Ezt a stílust szintén megtaláljuk a IX. században írt Apokalipszis-kommentárjában, és noha ezek az illusztrációk korábbiak, mégis magasabb szintű tudásra vallanak. Egyetlen az 1000. év előtti korszak népeivel foglalkozó mű sem hagyhatja figyelmen kívül ezeket a Beatus-illusztrációkat. Ezek az ezredforduló végítéletét váró keresztény világ lelkiállapotáról is vallanak.

Beatus de Gerona (965, geroni katedrális) új művészi klímát teremtett, amely már a román kori ritmus és stilizáció előfutára. Érdekesség, hogy a művészet történetében először fordul elő, hogy női név szerepel a kódex alkotói között.

Anglia és Írország

Európában csak Írországot, Skóciát és Észak-Anglia egy részét nem érintették a barbárok hódításai. Ezen a kelta kulturális hagyományokkal rendelkező elszigetelt területeken élénk kolostori élet alakult ki a középkor első századaiban, s olyan virágzó művészetet hozott létre, amely még jobban elrugaszkodott a valóság formáitól, mint a bizánci.
Írország civilizációja a bronzkorban rendkívül fejlett volt. Az ország népe klánokban éltek, monarchikus hierarchiában. Kapcsolatai a kereszténységgel igen felületesek voltak, amíg egy brit szerzetes, Szent Patrick, aki előzőleg Galliában élt, és a lerinsi kolostorban megismerkedett a keleti monasztikus élet formáival, 432-ben Írországban is bevezette ezt a kezdetleges monasztikus rendszert. A szerzetesek megtanultak latinul, bizonyos görög tudásra tettek szert, és kelta szellemben kommentálták az egyházatyák könyveit.

Nagy Szent Gergelyt nyugtalanította az ír szerzetesi mozgalom független volta, és 596-ban harminckilenc Benedek-rendi szerzetest küldött Angliába, misszionárusi feladatokkal. A Rómából érkezett szerzetesek Angliában számos monasztikus központot hoztak létre, mint például Cantebury vagy Chester. Ezek más szabályok szerint működtek, mint az ír szerzetesek által vezetett monasztikus kolostorok. 761-ben Iona, az ír ellenállás központja is megadta magát az új normáknak.
A kőfaragás első emlékeit Írországban pillérek és sztélék jellegzetes kelta fonatos díszítőmotívumai alkotják. A legjelentősebbek azok a kőkeresztek, amelyek a régi kolostorok magas, hengeres vagy enyhén kúpos tornyai mellett álltak. Úgy tűnik, hogy ezek a kőfaragások a pokol erői ellen védték a szerzeteseket.

Az ír kelta ötvösművészet legrégebbi emlékei a La Téne korszak művészetének továbbéléséről tanúskodnak. A fibulák és csatok alakja is az említett korszak kelta fibuláinak jellegzetességeit mutatja: a csat kerek gyűrűjét egy tű keresztezi. A legkorábbiak általában bronzból készültek, zománc- valamint korallberakással díszítve, Európa prehisztorikus népeinek művészetéhez és a többi népvándorláskori ötvösművészetéhez hasonlóan. A barbár népek jellegzetes ötvöstárgyai (IV-VI. sz. vége). Az alsó két vizigót övcsat a színek és drágakövek kedvelését tükrözi, ami jellemző lesz majd a középkor folyamán.

Az ír ötvösművészet remekműve az aranyozott ezüst ereklyetartó, amelyben Szent Patrick csengőjét tartották. Egy másik kelta ötvöstárgy, amelynek keltezési idejét feliratából ismerjük, Cong apátság keresztje. Ez is ereklyetartó volt és a Szent Kereszt egyik darabját tartották, amit a pápa ajándékozott 1123-ban az apátságnak.
A szalagfonatos kelta művészet elterjedésének igen hatékony eszközei voltak a kéziratos kódexek. Ezek a könyvek később Itália és a germánok lakta területek kolostoraiba is eljutottak. Az első kódexek a VII. század közepén, az utolsók röviddel 800 után keletkeztek.

A legrégebbi kézirat, a Durrow-i kódex, amelyet Szent Kolumba szerzetesei a durrow-i kolostorban készítettek. A díszítő kompozíciók józansága talán a kopt kéziratoknak az ír monasztikus művészetre gyakorolt hatására utal.

A Durrow-i kódex (VII. sz. vége; Dublin, Trinity College), az ír könyvfestészet első mesterműve. A Durrow-i kódexben minden evangélium szövege előtt az evangélista szimbólumát láthatjuk a kelta díszítés jól ismert eszközeitől keretezve. Ez után egy teljesen absztrakt-geometrikus díszítésű oldal következik, majd a szöveg első oldala, élén egy monumentális iniciáléval. A gazdagabb és pompásabb Lindisfarne-i evangeliárium miniatúrái. Az említett kézirat díszítése olyan bonyolult, hogy első ránézésre kivehetetlen kuszaságot találunk. A díszítő és kalligrafikus stílus szinte barokkos szenvedélyességbe csapott át a 800 körüli Kellsi kódexben. A kéziratot a Ionáról elmenekült szerzetesek készítették. Nyilvánvalónak tűnik, hogy az ír díszítőművészet rendszere tanította meg a XI. és XII. századi románkor művészeit az emberalak ábrázolására és arra, hogyan hajlítsa, nyújtsa vagy torzítsa azt szeszélyesen vagy egy iniciálé vonalát követve.

A vikingek

A vikingek művészetét a vaskortól a kelták és a közép-ázsiai sztyeppék lovas népeinek művészete táplálta. Az előbbi szalagfonatosságához és az utóbbi dinamikus, stilizált állatalakos ábrázolásaihoz egy harmadik hatás társult: a császári Róma ötvöstárgyainak hatása.
Amikor az északi népek kikerültek a római birodalom hegemóniája alól, a skandináv művészet jellegzetes vonásai már kialakultak. Ebben jelentős szerepet játszottak Írország, Skócia és Dánia által közvetített hatások, valamint az ókori Kelet és Bizánc befolyása a "varégoktól a görögökig vezető úton" (Svédország-Novgorod-Kijev-Bizánc).

400 körül keletkeztek a Gallehus (jütland) környékén talált híres, alakos domborművekkel díszített aranykürtök, amelyeket ugyan 1806-ban elraboltak a dán királyi kincstárból, de XVII. századi másolataik alapján jól ismerjük őket. Néhány svéd sztélé és sírkő domborműve a skandináv mítoszok és sagák jeleneteit ábrázolja.
Így a VIII. századi tágelgardai sztélén egy, az Odin-kultuszhoz kapcsolódó viking hős életének jelenetei láthatóak.
A síremlék azt a csatát ábrázolja, amelyben a harcos elesett, és ezzel bebocsátást nyert a Walhallába, ami a harcias és kalandvágyó nép hiedelmei szerint a megboldogultak hajléka volt. A hős lova lábainál fekszik, felülről szárnyas női géniuszok érkeznek, hogy magukkal vigyék. Lejjebb egy pajzsokkal felszerelt harcosokkal tele hajó halad a tenger hullámain.

A Dániában viszonylag gyakori, rúnafeliratos nagy kőlapok ornamentikája a kanyargó szalagdíszítést és a figuratív témákat kombinálja. Ennek a stílusnak legjelentősebb alkotásait azokban a sírokban találták, amelyek a viking harcosok nagy tengeri utazásainak korában keletkeztek. Ezek a kalandozások a VIII. század végén kezdődtek, bár csak 830-ban váltak valóban hódítókká a brit szigeteken, Nyugat- és Dél-Európa tengerpartjain.
Hatalmuk tetőfokát a X-XI. században érték el, amikor a skandináv tengeri harcosok letelepedtek és államokat hoztak létre Normandiában (911), Angliában (a X. század elején), Itália déli részén és Szicíliában (1016 - 1091). Ugyanebben az időben hódították meg a vikingek Izlandot és Grönlandot.
A Svédország és Norvégia területéről induló kalóz csapatok szokása volt, hogy vezéreiket hajójukban, asszonyaikkal, fegyvereikkel és kincseikkel együtt temették el. E barbár és fényűző szokás lehetővé tette, hogy alaposan megismerjük ezeknek a vezéreknek a használati tárgyait és velük együtt a legragyogóbb korszakát élő skandináv művészet jellegzetességeit.
A legfontosabb lelet egy Asa nevű királynő Osebergben (a norvégiai Westford tartományban) talált hajósírja, amely 850 körül datálható.

A sírból előkerült tárgyak közül kiemelkedik a mesterien megépített hajó, amelynek orra csigavonalban végződik. A hajótest faragott domborművein egymásba fonódó motívumokként stilizált szörnyfigurák ismétlődnek. Ugyanezeket a jellegzetes elemeket figyelhetjük meg a jogarokon és rituális tárgyakon, amelyek egy nyitott szájú medvét és két kutyát ábrázolnak. Az előbbi gazdagabban díszített - példányon stilizált madarakat ábrázoló medalionok vannak, és ugyanezeknek a témáknak a kombinációi díszítik a vadállat fejét. Díszítő elveiknek és ritmusuknak ritkán találjuk párját a hasonló alkotásokon.

A vendeli és osebergi hajósírok stílusának uralkodó jellegzetessége a szalagfonatok alkalmazása, amely nem a skandináv, hanem a kelta díszítőművészet jellegzetes eleme - különösen az ír művészetre jellemző -, de a vikingek gyakran alkalmazták fafaragásaiknál - ágyakon, szekereken, szánokon, uralkodói pálcákon.
Emellett az osebergi lelet tárgyain felfedezhetők ismert skandináv mítoszok jelenetei, mint amilyen a hős Gunnar a viperaveremben, és más, nehezen értelmezhető jelenetek. A finoman kanyargó fonatokból összeálló kiváló faragványokat az építészetben is alkalmazták hosszú időn át, a román stílus térhódításáig, miután a XII. század folyamán az északi országok keresztény hitre tértek.
Az ősi, népi hagyományok továbbélésére jó példa a norvégiai Urnes 1060 és 1080 között, kizárólag fából épült temploma, ahol a homlokzatokat az ismert motívumok díszítik. A szerkezet az egymás fölé emelkedő tetőkkel pagodára emlékeztet, és ez különös, keleti jelleget kölcsönöz az épületnek. Ugyanezt a szerkezetet megtalálhatjuk más norvég falusi templomoknál is, amelyek közül a leggyakrabban emlegetett a borgundi - 1150 körül épült -, amely a stavkirker, vagyis a fatemplomok klasszikus példája.

A Karoling-kori művészet

Nagy Károlynak, az európai középkori kultúra megalapozójának udvarában összpontosult mindaz, ami nyugaton a klasszikus hagyományokból, valamint a germán népek és a kolostorok művészetéből fennmaradt. Ettől kezdve az európai civilizáció egyenes irányban fejlődött és a művészettörténész számára érdekes elemezni a folyamat kialakulásában közrejátszó különböző elemeket. Az uralkodó és bárói, az udvar előkelőségei, a tisztségviselők legtöbbje germán származású volt, akik alig ismerték a klasszikus kultúra hagyományait.
Nagy Károly még barbár vezér volt, mint korábban Theodorik vagy Chindaswinth; és bár hozzájuk hasonlóan megpróbálta levetkőzni teuton vonásait, voltaképpen csak egyszerű katona volt, aki arra vágyott, hogy magába szívja azt az antik kultúrát, amelyet magasabbrendűnek ismert el.

Nagy Károly kis lovasszobra (VIII. sz.; Louvre; bronzszobor). Stílusa klasszikus hatásról tanúskodik. A császárt fején koronával, kezében karddal és a hatalmat jelképező gömbbel ábrázolja.

A történelmi körülmények, vagyis Nagy Károly és a pápa szövetsége, akinek szüksége volt egy erőskezű vezérre, hogy megvédje az egyházat az Itáliába be-betörő longobárdok támadásai ellen, Nagy Károlyt Nyugat-Európa vezető személyiségévé tették.
Ő pedig a maga részéről azzal növelte tekintélyét, hogy udvarába hívta a latin egyházi kultúra kiemelkedő egyéniségeit.
Itáliát kimerítették a barbár betörések. Róma csak halvány visszfénye volt korábbi nagyságának és a provinciák sem voltak képesek arra, hogy olyan politikai rendszert hozzanak létre, amely nyomába léphetett volna római vagy bizánci elődeinek. Észak-Afrika és Spanyolország az arabok kezére került, csak néhány hispániai vizigót püspök, mint Theodulf keresett menedéket az új császárnál.
Nagy Károly egyébként is keveset remélhetett a nemrégiben megtért germánoktól, így angolszász és írországi kelta misszionáriusokat hívott országába, mert csak ők ismerték eléggé a Szentírást ahhoz, hogy a második nyugati császárság tanítómesterei lehessenek.

Nagy Károly udvarának egyházi személyiségei közül a legkiemelkedőbb a kelták között nevelkedett angolszász szerzetes: a yorki Alcuinus volt, a császár legkedvesebb barátja, oktatási reformjainak és művészi kezdeményezéseinek ihletője. A császárral folytatott levelezése tanúskodik kettejük hatalmas vállalkozásáról, törekvéseikről a nyugati kultúra újjáteremtésére. Theodulf vizigót volt, Alcuinus angolszász, Eginhard és Angilbert teuton, a császár számos tanácsadója és papja pedig Itáliából származott. Nagy Károly udvara tehát csakúgy, mint az antik Róma, egy kozmopolita társadalom centrumává lett, amelynek művészete a különböző kultúrák együtthatását tükrözte.

A császár VIII. századvégi építkezéseinek legérdekesebb emléke a még ma is szinte eredeti formájában látható császári palotakápolna a Rajna közelében fekvő Aachenben. A kápolna rendkívüli alkotás volt, a korabeli írások csodálatos épületként emlegetik: "Mivel sem márványt, sem oszlopokat nem talált a környéken, Rómából és Ravennából hozatta azokat ..." Fennmaradt az a levél, amelyben a pápa engedélyezi a császárnak, hogy márványt és padlóburkolólapokat vitessen el a ravennai palotából az aacheni építkezés céljaira. A templom alaprajza és felépítése a ravennai San Vitalét követi. A nyolcszög alaprajzú, Máriának szentelt kápolna centrális kupolával fedett, ami ahelyett, hogy könnyű cserépből épült volna, mint a San Vitale bizánci kupolája, kőből készült, és ezért nem is lehetett olyan magas. A kupolát körülvevő nyolcszögletes templomhajó ennek a középső tömegnek ellensúlyául is szolgál, ezért boltozatai masszívak. A nyolcszög minden sarkában egy erős pillér található, és a felső szinteken az íveket oszlopokkal osztották meg. A boltozatokat mozaikok borították: igen valószínű, hogy a császár bizánci mestereket hozatott a kupolaboltozat aranyborításának elkészítéséhez.
Az aacheni palotakápolna építését a metzi Ottó mester irányította; történetírói leírják a császár erőfeszítéseit, hogy a birodalom legügyesebb építőmestereit megszerezze az építkezéshez. Nagy Károly gyakran időzött Aachenben, és ilyenkor minden nap ebben a kápolnában vett részt az istentiszteleten. Itt is temették el, és itt volt síremléke, amely az 1944 évi bombázások következtében megsemmisült.
A kápolnát oszlopcsarnok kötötte össze a palotával, ahol a meghódított provinciákból zsákmányolt műalkotások voltak kiállítva. Ezek között volt egy kitárt szárnyú koronás bronzsas és Theodorik Ravennából hozott lovasszobra.

Nagy Károly minden más frank uralkodói rezidenciánál jobban kedvelte Aachent gyógyfürdői miatt, és azért, mert Itália és Szászország meghódítása után is hatalmas birodalmának középpontjában helyezkedett el. Hosszú aacheni tartózkodása alatt egyre szépítette, újabb és újabb műalkotásokkal gazdagította a várost, annyira, hogy a korabeli írások Aachent második Rómának tartották. Ugyancsak ezeknek az írásoknak gondos tanulmányozása feltárja, hogy az itteni uralkodói rezidencia sem volt más, mint egy nagy kiterjedésű királyi majorság. A különböző célokat szolgáló pavilonok elszigetelten álltak, és csak faoszlopokkal alátámasztott folyosók kötötték össze őket egymással. Az Aula Regia, amely a császári audienciákra és a követek fogadására szolgált, és ahol az uralkodó étkezett és aludt, emeletes épület volt, két oldalán solariumokkal, azaz nyitott oszlopcsarnokokkal.

Vannak leírások a nijmegeni és az ingelheimi palotákról, és ezekből, valamint az ásatásokból kiderül, hogy ezek az aacheninél sokkal inkább hasonlítottak a régi germán uralkodók hagyományos szállásaihoz. Ingelheimben is volt palotakápolna, az Aula Regiát pedig történelmi jeleneteket ábrázoló freskók díszítették, amelyek történelmi alakok: Minosz, Kürosz, Hannibál, Nagy Sándor, Martell Károly, Kis Pipin és Nagy Károly tetteit örökítették meg.

A korabeli krónikák megemlékeznek Nagy Károly egyéb építkezéseiről is, így a hatalmas mainzi Rajnahídról és a soha be nem fejezett csatornáról, amely a Rajnát és a Dunát kötötte volna össze.

Nagy Károly papjai és segítőtársai követték a császár példáját. Theodulf, orléans-i püspök Germigny-desPrés-ben építtetett templomot. Ezt 806-ban szentelték fel és ma is áll, közepén négy pillérre támaszkodó kupola emelkedik a templomhajók felett. Ez az egyetlen épségben fennmaradt Karoling-kori emlék Franciaországban.

Theodulf részletes költői leírást ad a templomról. Ez a literátor püspök, aki születésére nézve spanyolnak vallotta magát, és Nagy Károly udvarában is kiemelkedett erudíciójával, Alcuinus után talán az uralkodó legműveltebb barátja volt. Elbeszéli, hogy egyszer azzal akarták megvásárolni jóindulatát, hogy egy provence-i, Herkulest ábrázoló antik görög vázát ajánlottak fel neki, és nagy erőfeszítésébe került, hogy ellenálljon a kísértésnek.
Figyelemre méltó, hogy a frank udvarban élő Theodulf megőrizte Spanyolhon vizigót kultúrájának hagyományait. Puy templomában és a párizsi Bibliothéque Nationale-ban őrzik két bibliáját, amelyek másolását és díszítését személyesen irányította Fleury apátjaként 799 után. Mindkettő régi spanyol mintákat követ az Alcuinus által javasolt kelta Vulgata változat helyett.

Vitathatatlan azonban, hogy Nagy Károly irodalmi és művészeti restaurációjának legbefolyásosabb egyénisége Alcuinus volt. Alcuinus angolszász volt és a yorki katedrális iskolájában nevelkedett, ahol a canterburyi Szent Ágostonnal Angliában gyökeret vert Benedekrendi kulturális örökséget követték.
Már említettük, hogy az aacheni palotakápolna a ravennai bizánci stílusú palotakápolna mintájára készült. Germigny-des-Prés temploma vizigót reminiszcenciákat mutat. Alcuinus, valamint kelta és angolszász társainak aacheni tevékenysége bizonyára hatott a karoling-kori geometrikus-szalagfonatos díszítőművészetre. A germán faépítmények is szerepet játszottak a további fejlődésben: szerkezeti megoldásaik népszerűvé váltak a következő századokban, lehetővé téve az olcsó építkezést, mert benne csak az épület oldalfalai készültek kőből, a fedélszék anyaga kizárólag fa volt. Ilyen volt Centula Saint Riquier nevű apátsági temploma, amelyet Nagy Károly sógora és minisztere, Angilbert építtette, és meglehetősen pontos rajz maradt fenn róla. Az Abbéville melletti Centula 790-ben megkezdett apátság temploma kereszt alaprajzú volt, amely egy második, keleti kereszthajószerű épületrésszel is rendelkezett, és négy, henger alakú torony szegélyezte. A westwerknek nevezett épületrész a jelek szerint innét eredhet.

A Karoling birodalom a bizánci birodalomhoz közelebbi tartományaiban a keleti keresztény művészet hatása kimutatható.
Cividaléban máig fennmaradt egy barbár vagy germán építészeti emlék. Ez Sigwald, teuton püspök keresztelőkápolnája. Az oltárokat és a keresztelőmedencéket borító domborműveken a szalagfonatok között barbár szimbólumok jelennek meg. Szintén Cividaléban, Sigwald keresztelőkápolnájánál valamivel később keletkezett a kis Santa Maria in Valle-templom, amelynek stukkódíszítése bizánci hatásra vall. E stukkók különleges varázsához talán az is hozzájárul, hogy egy barbár emlékekben oly gazdag környéken található. A templom kapuja fölötti fríz két oldalán három-három női szent áll, párhuzamos redőzetű ruhában. A középen lévő fülkében pedig egy püspök ülő alakja tűnik elő. A kapu homlokívét áttört szőlőfürtös motívum díszíti; a finoman stilizált venyigék szabályosan hullámzó vonalaira sem a kelta díszítőminták bősége, sem a teuton motívumok bonyolultsága nem jellemző.

Mindazonáltal német területeken a keresztény kultúra terjesztése főként az ír misszionáriusok feladata volt. Így a Karoling-kori hittérítő és tudományos tevékenység központjai a kelta egyház hittérítői által alapított vagy reformált kolostorok voltak. A leghíresebbek között volt a fuldai, Szent Bonifácnak, a germán népek apostolának sírjánál, aki 742-ben Fulda első templomát alapította; valamint a Bodeni-tó melletti Reichenau, és a svájci Sankt Gallen kolostora. Kevés maradt fenn e Karoling-kori központok eredeti épületei közül, de éltető szellemükről közelebbi elképzelést nyújtanak értékes könyvtáraik kinccsel felérő kódexei, amelyek mind a mai napig féltve őrzött emlékek.

Fulda második templomát Roger apát építtette azzal a céllal, hogy az Alpoktól északra megalkossa a római Szent Péter-bazilika másolatát. A főhajótól nyugatra még egy apszist építettek Szent Bonifác ereklyéi számára. A templom építését 802-ben kezdték el, 819-ben felszentelték, bár 812-ben a szerzetesek kérelemmel fordultak Nagy Károlyhoz, hogy utasítsa az apátot a munkák felfüggesztésére, mert "a hatalmas és fölösleges építkezés és annak velejárói szükségtelen fáradságot jelentenek a testvérek számára, és kimerítik a szolgákat". Sajnos a jelenlegi, XVIII. században emelt fuldai katedrális építése miatt lebontották a nagy Karoling-kori templomot, de az itt végzett ásatásoknak köszönhetően pontosan ismerjük az eredeti alaprajzot.

Az ír szerzetesek által 614-ben épített Sankt Gallen-i kolostor alaprajza kivételes módon fennmaradt, és valószínűleg ez az a tervrajz, amelyet Eginhard küldött az
apátnak, akit Nagy Károly bízott meg a kolostor átépítésével. Ebből a tervrajzból megismerjük a kolostornak és melléképületeinek az elrendezését, és emellett bizonyítékát nyújtja annak, hogy bizonyos részek meg voltak erősítve: ilyenek a kerengő ívei, ahol minden szárny középső íve nagyobb volt a többinél. Itt már a templom mindkét végén apszis épült, és két harangtornya volt csakúgy, mint Centula templomának. Ezek minden valószínűség szerint fából épültek. A négyezet vastagabb falai arra utalnak, hogy ezek fölé is torony magasodott. A tervrajzon minden egyes épületrész szerepét feliratok tüntetik fel.

Az ír vagy brit szerzetesek alapvető hatással voltak a Benedek-rendi kolostorok művészetére. Még központjukat, Montecassinót is hamarosan átitatta a kelta ízlés, és innen terjedtek tovább a sajátos ír egyházi művészet szalagfonatos és állatalakos motívumai Dél-Itáliába is. A nagy tekintéllyel rendelkező Montecassino földrajzi elhelyezkedése miatt is a világ összes Benedek-rendi apátságába szétsugározta az ír szerzetesek ízlés- és gondolatvilágát, amely így a rend jellegzetes stílusává vált.

Később a Róma és Nápoly között fekvő Montecassino esetében ugyanaz történt, mint Cividaléban. A nagy apátság elfordult a karoling művészettől, és Bizánc felé tekintett, hogy a kereszténység első századának nagy művészeti iskolájától tanuljon.
Ahogy gyengült a frank birodalom Nagy Károly utódai idején, úgy került ismét előtérbe Konstantinápoly, ahová 1065-ben elutazott Desiderius apát, hogy mestereket keressen apátságának újjáépítéséhez.
Ezalatt Itália északi részén, a Karoling-korban olyan építészeti iskolajött létre, amely később jelentős szerepet játszott a román stílus kialakulásában.
Ezt lombard iskolának nevezik, mert feltételezik, hogy olyan építőmesterek hozták létre, vagy legalábbis terjesztették el, akiknek központja Como, ez a Milánótól néhány órányi távolságra levő kis lombard település volt. A legenda szerint, miután 410-ben Alarik feldúlta Rómát, az építőmesterek testülete elhagyta az Örök Várost, és a Comói - tó egyik szigetén talált menedéket. Ezek a római mesterek, akik önként telepedtek le Észak-Itáliában, az építőművészet minden titkát ismerték, egy olyan korban, amikor az építészet hanyatlásnak indult, az Alpokon túli távoli területekre is eljutottak, ahol a boltozat-, a kupola- és a toronyépítés tudományát terjesztették

A barbár longobárd királyok hamarosan felismerték a comói építőmesterek jelentőségét, és privilégiumokkal halmozták el őket. Ezeknek az adományleveleknek szövege fennmaradt. A legkorábbiak Lothar király ediktumai - 643-ból -, amelyek a munka közben történt balesetek ügyében a megbízók és munkások felelősségéről rendelkeznek. Nyolcvan évvel később Luitprandus kódexe is tartalmazott egy sor olyan rendelkezést, amelyek a comói mesterek, vagyis a "Magistri comacini" céhének előjogait tartalmazza, és megállapítja a falak, boltozatok, boltívek, stukkók és ácsmunkák elkészítésének árait. A boltozatok építésének nehézségeit világosan mutatja, hogy az előbb említett iratokban tizenötször vagy tizennyolcszor nagyobb árat fizettek ezért a munkáért, mint egy hasonló méretű falfelület felhúzásáért.

A comói építőmesterek tekintélyüket kétségkívül a boltozatépítés tudományának köszönhették. Ehhez a hajó alaprajzát hevederekkel négyzetes boltmezőkre osztották, és minden ilyen négyzetet keresztboltozattal fedtek be, amelyeket a pillérek között átlós elhelyezkedésű ívekkel erősítettek meg. Ezek a keresztívek a pillérek kiugró fejezetén nyugodtak, amelyek pillérkötegekké szerveződtek.
A lombard építészetre jellemző legkorábbi pillérkötegeket 1869-ben Milánóban találták meg egy banképítés előkészítésének földmunkálatai során. Feliratuk szerint a VIII. század első felében készültek. Később más lombard templomokban is feltűntek a támaszelemek: a milánói Sant' Ambrogióban, a páviai San Michelében, és egy sor épületben, amelyet a comói vagy lombard építőmesterek testülete épített Itáliában vagy azon kívül. A milánói Sant' Ambrogio és a páviai San Michele, bár keletkezési idejüket nem ismerjük pontosan, nagyon hasonlítanak egymáshoz, és valószínű, hogy ezek voltak a stílus mintaképei. Mindkét templom preromán, és következésképpen karoling jellegzetességeket mutat.
A milánói Sant' Ambrogio ma egy háromhajós, bazilikális elrendezésű templom, a lefedése minden négyzetes boltmezőben keresztboltozatokkal történt, csak az apszis előtt volt egy nyolcszögletes kupola, amely azonban megsemmisült. Ez az alaprajzi megoldás a formák szabadabb elrendezésére vall, mint a ravennai San Vitalét utánzó aacheni palotakápolna esetében, vagyis a comói építészek mesterségbeli tudása messze túlhaladta Nagy Károly Rajna menti építőmestereinek színvonalát.
A comói mesterek arra is törekedtek, hogy az épületeket architektonikus formákkal díszítsék. Így például a hevederívek a falakból kiugró félpillérekre támaszkodnak, és ezáltal pillérkötegeket alkotnak, amelyek változatossá teszik az épület belsejét.
Kívülről a falakat lizénákkal és vakárkádokkal díszítették. A harangtornyokon ezek a vakárkádok minden szinten megismétlődnek, és ezzel az építményt vízszintes sávokra tagolják. Az apszisokban a függőleges pilaszterek és lizénák váltakoznak a vakárkádokkal. A lombard mesterek által emelt épületeket ritkán díszítik szobrok, csak a fejezetek és a kapuzatok domborművein találunk szörnyalakokat és szalagfonatos motívumokat. Homályba vész a lombard dekoratív művészet eredete, amely megőriz valamit a barbár és germán hagyományból, de ugyanakkor már felfedezhető rajta a bizánci hatás.

A Karoling-kor monumentális szobrászatából semmi sem maradt fenn. Kuriózumnak számít a Louvre-ban látható, a feltételezések szerint Nagy Károlyt ábrázoló kis bronzszobor.
Így, a bizánci művészethez hasonlóan, ha valamit meg akarunk tudni a Karoling-kori szobrászatról, a domborműveket, különösképpen az ötvöstárgyakat és az elefántcsont faragványokat kell tanulmányoznunk. Aachen legkitűnőbb ezüstművese, akit az öntés és cizellálás mesterének tartottak, nem volt más, mint Nagy Károly életrajzírója: a szerény és szorgalmas Eginhard. Nagy Károly aacheni baráti körében mindenkinek mellékneve, vagy mondhatni írói álneve volt. A császár természetesen Augustus volt, Alcuinus: Flaccus - Horatius -, Angilbert: Homérosz, Theodulf Pindarosz, és Eginhard e klasszikus személyiségek mellett - Betsaleel néven volt ismert (ez volt a neve annak az ezüstművesnek, aki a frigyládát és a többi rituális tárgyat készítette Mózes számára a sivatagban). Eginhard volt az egyetlen Nagy Károly aacheni udvarában, aki bibliai nevet vett fel. Művészettörténeti szempontból ő a csoport legérdekesebb tagja. Állítólag akarata ellenére vált művésszé; ő semmi mást nem akart, mint híven szolgálni uralkodóját. Nagy Károly elhalmozta kegyeivel, de feladatokkal is. A császár életében a közmunkák szakértője volt, és e tevékenysége részeként Vitruvius műveinek kivonatait és elefántcsont oszlopok modelljeit küldte a császári építkezések felügyelőinek. Nagy Károly halála után azonban felszabadult kötelezettségei alól és visszavonult a fuldai apátságba, amelynek apátja volt. Itt töltötte el élete hátralevő részét és legkedvesebb elfoglaltságának, az ötvösmesterségnek hódolt. Egyetlen olyan ékszer sem maradt fenn, amelyet minden kétséget kizáróan Eginhard készített, de a milánói Sant' Ambrogio-templom nagy aranyoltárának készítőjéről - Volvinus vagy Volsinus - tudjuk, hogy az ő tanítványa volt.
A milánói oltár domborműveinek stílusa felismerhető egyéb korabeli ötvösmunkákon is, és hasonló jellegűek az aacheni palota kódexfestő iskolájának miniatúrái, amelynek irányítója szintén Eginhard volt. Az elegáns arányú alakok gesztusai kifinomultak, de nem affektáltak.

Sajnos, nem csodálhatjuk Eginhard vagy Volvinushoz hasonlóan zseniális tanítványai műveit, mert valószínűleg beolvasztották őket, amikor szükség volt az értékes fémre. De van a Karoling-kornak másfajta kincse is: az elefántcsont faragványok. Bár nem maradt túl sok belőlük, mindenesetre többet ismerünk, mint a fémből készített domborművekből. Ezek legtöbbje fényűző kötéstáblák formájában maradt ránk. Némelyikük még pogány témákat ábrázol, mások bibliai jelenetek szabad interpretációját nyújtják, amelyhez hasonló később a reneszánsz művészeinél tapasztalható. Nem ismerjük az előképét annak a párizsi Bibliothéque Nationale-ban őrzött Karoling-kori elefántcsont-faragványnak, amely a 91. zsoltárt illusztrálja: "Mert elküldi angyalait hozzád, hogy védelmezzenek minden utadon. A kezükön hordoznak majd téged, nehogy kőbe botoljék a lábad." Két tátott szájú oroszlán között állnak a bűnösök, és egy igaz ember lelkét nézik, amely békén nyugszik, egy angyal tartja az ölében, majd belezuhannak a saját maguk által ásott verembe.
Egy Tuotil nevű Sankt Gallen-i szerzetes, aki az egyik kötéstáblán a kegyeinkért könyörög, nem mindennapi fantáziáról tett tanúbizonyságot, amikor az Evangelium Longum - 900 körül - hátsó kötéstáblájának elefántcsont faragványán a kolostor védőszentjének legendáját ábrázolta, következésképpen nem támaszkodhatott előzőleg kialakult mintákra. Felül Mária mennybemenetele látható, alul pedig az a jelenet, amikor Szent Gall megparancsolja a medvének, hogy hozzon fát és tegye a tűzre, majd ezután kenyeret ad a medvének és megparancsolja neki, hogy távozzon el örökre.
Ugyanennek az evangeliáriumnak az elülső kötéstábláján, amely teljes egészében Sankt Gallen műhelyében készült, a miniatúrákon gyakran látható kompozíció szerepel: középen a mandorlában a megdicsőült Üdvözítő foglal helyet, akit angyalok és szeráfok vesznek körül. Alul a Föld és az Óceán látható, a sarkokban pedig a négy evangélista. Hárman közülük írnak, míg a negyedik a tollát hegyezi - gyakran ábrázolt témája ez a miniatúráknak.
Nagy Károly minisztereinek, hivatalnokainak állandóan gondja volt a könyvekre. Nagy figyelmet fordítottak a szövegek javítására; például Alcuinus személyes feladata volt Szent Jeromos Vulgatája eredeti szövegváltozatának helyreállítása. A császár személyesen is érdeklődött és érthető, hogy kitűnő minőséget kívánt a másolatoknál, valamint azt, hogy a kódexeket illusztrációk gazdagítsák. Ebben a korszakban kezdték nyugaton ismét alkalmazni a pompás, ibolyaszín pergameneket, amelyeket a kereszténység első századaiban használtak.
A karoling miniatúrák szépségükkel már a XVIII. századi tudósok érdeklődését is felkeltették, de Bastard gróf volt az első, aki komolyan tanulmányozta őket, és a múlt században szinte az összes illusztrációról elég pontos metszetmásolatokat készíttetett.
A rézmetszeteket nem látták el szöveggel, és egy hatalmas, kezelhetetlen albumot alkotnak, amely azonban még ma is rendkívül hasznos, mert ez az egyedüli kísérlet a Karoling-kori miniatúrák együttes tanulmányozására.
Bastard munkáját Corson, Janitschek, Goldschmidt és további német kutatók tanulmányai követték, akik miután egy kódexet tökéletesen dokumentáltak eredete, szerzője és tulajdonosa alapján - csoportokba állították az azonos iskolába tartozókat, amelyek valóságos kéziratcsaládokat alkottak a legjelentősebb kódexek körül. Így például egy ma is az aacheni katedrálisban őrzött kézirat minden bizonnyal a palota scriptoriumából, azaz kódexmásoló műhelyéből került ki, és stílusa alapján mellérendelhetünk más, innen származó kéziratot is.
Egy másik, a trieri katedrálisban őrzött kódex felirata szerint Ada, Nagy Károly egyik nővére számára készült; ez a kézirat nem az aacheni iskolához tartozik. Viszont a két nagyszerű kódex rokon ezzel a trierivel. Így tehát érthető, hogy úgy tartják ezeket számon, mint amelyek az Ada-féle kódex műhelyéből kerültek ki.
Elkülöníthető iskolák központjai működtek többek között Metzben, Reimsben, Tours-ban. Az a tény, hogy a kódexeket jelenleg hol őrzik, nem nyújt sok segítséget származásukat illetően, mert a könyvek sokszor vándoroltak egyik helyről a másikra. Néha, miután évszázadokon keresztül másutt őrizték őket, véletlenül visszakerültek eredetük helyükre. Adták, vették, ajándékozták őket. Nagy Károly végrendeletében megparancsolta, hogy halála után adják el könyveit, és az értük kapott pénzt alamizsnaként osszák szét.
A Karoling-kori miniatúrák tanulmányozása szinte külön tudományággá vált. Mindenesetre el kell ismernünk, hogy azok a kéziratok, amelyeket a Nyugat legkiválóbb művészei készítettek az uralkodók és főurak számára a Karoling-korszak két évszázada folyamán, különleges figyelmet érdemelnek. Bennük az épületeknél és domborműveknél erősebben jut szóhoz az európai népek képzeletvilága.
Az aacheni miniátor - iskola elképzelhetetlen Nagy Károly támogatása és Eginhard "magister" kiegyensúlyozott temperamentuma nélkül. A miniátorok alkotásai szellemi békéről tanúskodnak: az alakokat gyakran ábrázolják idilli rajnai tájakon. Az aacheni palota műhelyéből kikerült legkorábbi kódex az ún. Godescalco-féle evangeliárium - 781-783 körül -, amely Nagy Károly és felesége, Hildegard számára készült. Miniatúráit tekintve nem olyan kiváló a teljes egészében arany és ezüst betűkkel, bíborvörös pergamenre írt kódex, mint a palota műhelyéből kikerült későbbi alkotások. A festői technika fejlődése nyilvánvalóvá válik, ha a IX. század elején készült Saint Médard de Soissons-i evangeliáriummal hasonlítjuk össze, amely a jelek szerint már a bizánci illuminátorok tapasztalatainak ismeretében készült.
Az Ada-féle kódexszel rokon kéziratok miniatúrái architektonikus és világi háttérrel készültek. Az evangélistákat nem szabad ég alatt, hanem díszes pavilonokban ábrázolják. Ruházatuk gazdagon díszített. Ezek a kódexek mind Nagy Károly halála, azaz 814. előtt készültek. Az Abbéville-ben őrzött evangeliáriumot valószínűleg Angilbert ajándékozta centulai kolostorának. Ebben ugyanazokat a jellegzetességeket figyelhetjük meg, mint a British Museum már említett híres kódexében. Az utóbbi ábrázolásán Szent Márk evangélista egy fehér márvánnyal borított falú, sötétkék boltozatú apszisban ül; vöröses korinthoszi fejezetek támasztják alá a gemmákkal kirakott diadalívet, amely antik mintákat követ. A fiatal, aranyszínű tunikába és vörös köpenybe öltözött evangélista a konstantinápolyi Szent Palota császári fogadásainak légkörét idézi. Ugyanilyen fiatal külsővel, kék tunikában és remek köpenyben, valamint szinte azonos architektonikus háttér előtt jelenik meg a Lorschi evangeliárium Szent János evangélistája: kétségkívül a trieri katedrális műhelyéből került ki, csakúgy, mint az Ada-csoport többi kódexe.
A reimsi katedrális iskolájának tulajdonított kódexek miniatúráira nagy kifejezőerő jellemző. A katedrális műhelyét alapító Ebbon püspök lázadó, összeesküvő, heves és agresszív szellemiségét és temperamentumát tükrözik, akinek élettörténete igen kalandos, tele szerencsével, valamint nagy és megérdemelt büntetésekkel. Ebbon 816-tól 835-ig foglalta el Reims püspöki székét, miután szolgáló és fegyverhordozó volt a császári udvarban, majd Jámbor Lajos könyvtárosa.
Az ő nevét viselő evangeliárium 823 előtt keletkezett, és feltűnik benne a reimsi iskolára jellemző szálkás, a hellenisztikus illuzionizmust újjáélesztő stílus.
Valószínű, hogy még Reimsben készült Lothar egyik evangeliáriuma, amelyet Metzi Sacramentarium néven ismernek. A réimsi műhely remekműve a 820 körül készült Utrechti Psalterium is. A híres kéziratban a szöveg között elszórt miniatúrákon a látvány könnyed megragadása uralkodik. A Karoling-kori miniatúra-művészetben ezek a rajzok az illuzionisztikus térábrázolás csúcspontját képviselik.
Erőszak és rémület zavarja meg a kozmikus rendet, és hatja át a kódex minden lapját. Az együttes a művészettörténet egyik legkülönösebb ikonográfiai emléke.
A Karoling-kori kéziratok legnagyobb része Biblia, vagy evangeliárium, és alkotóik meglepő ügyességgel alakították az ótestamentumi jeleneteket a korabeli történelem epizódjaivá. Ritkán ábrázolnak a miniatúrák korabeli eseményt, mint Kopasz Károly első bibliájának lapjain, amely a párizsi Bibliothéque Nationale-ban található. Itt Marmoutier apátságának szerzetesei apátjuk, Vivian gróf vezetésével átnyújtják a császárnak az általuk illusztrált kéziratot. Ezt az alkotást 851 elején adták át a császárnak. Kopasz Károly koronás arcképe Dávid király ábrázolását követi, aki zenészek és a fő erények társaságában hárfán játszik. Az ikonográfiai utalás oka a karolingok politikai koncepciójában gyökerezik. Kopasz Károly ábrázolása az egyik első olyan alkotás a középkori Nyugat-Európa művészetében, amelyen kortárs esemény látható.

A fenti Karoling-kori miniatúra I. Lothart trónján ábrázolja és a 850 körül keletkezett l. Lothar evangeliárium egyik lapja, a tours-i iskola alkotása. A lX. század közepén keletkezett, ugyancsak Tours-ban Kopasz Károly ún. első bibliája.

A Pantokrátor evangélisták(evangélista szimbólumok!) és próféták társaságában. A Karoling-kori reneszánsz hagyománytisztelete és az angolszász stílus kifinomultsága ötvöződik benne. Mindkét kódex a párizsi Bibliothéque Nationale-ban található.

Általában azonban a Karoling-kori kódexek előlapjain ábrázolt jelenetek nem olyan festőiek, mint a marmoutier-i szerzetesek Bibliájában. Az uralkodót csak egy-két udvari előkelőség vagy allegorikus alak társaságában ábrázolják. A Kopasz Károly második bibliájának nevezett kézirat, amely a Tournay melletti Saint-Amand-kolostorban 871 és 877 között készült, szinte mindegyik iniciáléján az ír szalagfonatos díszítőművészet hatását mutatja. Egy másik biblia, amelyet Kopasz Károly 870-ben Richildisszel kötött házassága alkalmából rendelt, és amelyet ma a római San Paolo fuori le Mura apátságban őriznek, a császárt trónján ülve ábrázolja, körülötte fegyverhordozók és miniszterei. A császár alakja a bibliai bírákat idézi, mint egy új Salamon.

FELHASZNÁLT IRODALOM

• Beke László: Műalkotások elemzése (Nemzeti Tankönyvkiadó)
• Művészettörténeti ABC (Akadémia Kiadó)
• A MŰVÉSZET TÖRTÉNETE sorozat A KORAI KÖZÉPKOR című kötete (Corvina Kiadó)
• Zádor Anna: Építészeti szakszótár (Corvina Kiadó)
• Művészettörténeti ABC (Aradi Nóra szerk.)
• Szentkirályi Zoltán-Détshy Mihály: Az építészet rövid története I-II. Műszaki, Bp. 1986., 1994.

- feladatok -

- vissza a tematikához -